10.fejezet: Érzelmek és döntések

Sziasztok!

Tudom kis csúszással ismét ugyan, de itt a 10. rész is!

Gondolom mindenki hallott már a tegnapi párizsi terrortámadásról. Nos igen, nekem is van egy nézetem, egy véleményem ezzel kapcsolatban, aminek a hamarosan induló személyes blogomon

szánok is egy cikket. Kíváncsi vagyok a Ti nézeteitekre is, szóval aki bátor örömmel meghallgatom! :) #PrayforParis

De nem is locsognák tovább! Jó olvasást! :)

Alexandra G. Summer

Tíz óra körül járhat az idő, én pedig nem bírok elaludni. Forgolódok jobbra-balra, mászkálok fel-alá a szobában, de egyszerűen nem jön álom a szememre. A járkálást elég hamar meguntam, így befeküdtem az ágyba és bekapcsoltam a televíziót. Egymás után váltogattam a csatornákat, hiszen nem ment semmi érdekes, míg végül a Comedy Central-on ragadtam le, amin éppen a Family Guy című sorozatot adták. Gondoltam nem veszíthetek vele semmit, úgy is rég láttam. Éreztem a hatást, ugyanis kellőképpen kezdtem fáradni. Már félálomba voltam, mikor halk kopogásra lettem figyelmes, majd valaki belépett az ajtón.

-Alszol? –kérdezte a gépiesített hang.

-Már nem – vetettem oda hűvösen.

-Bocsi, akkor inkább megyek – és már fordult is kifelé.

-Várj! – szóltam utána, de ügyet sem vetve rá ment tovább az ajtó irányába.

Gyorsan felálltam és utána futottam egészen addig, ameddig el nem kaptam a csuklóját és magam felé nem tudtam fordítani.

-Mondtam, hogy várj. Ne menj el –ismételtem meg szavaim másképp.

Azzal a lendülettel húztam vissza, zártam kulcsra az ajtómat és ültettem le az ágyra. Fogalmam nem volt arról, hogy mit is mondhatnék neki, de ahogy ránéztem láttam, hogy ő sem tudja. Még ültünk pár percet néma csendben, de a levegő hirtelen fojtogató kezdett lenni, ezért nem vártam tovább megtettem én az első lépést.

-Figyelj, én csak annyit szeretnék, hogy.. – kezdtem bele monológomba, mire félbeszakított.

-Nem, te figyelj én rám. Sajnálom, hogy úgy neked estem, nem lett volna szabad. Nem kellett volna csak kizárólag téged okolnom mindenért és legfőképp nem elutasítani a segítségedet és téged. Mellettem vagy mindig, ha szükségem van rád és Dian is ugyanígy tenne. De most láthattad mi történik, ha megszólalok. Volt időm gondolkodni a mai délután folyamán és rájöttem, hogy ezt nem így kellett volna.  Megelőzhettük volna ezt az egészet, ha nem kezdünk el veszekedni vagy nekem kellene most Dian helyén lennem és neki itt lenni veled –öntötte ki azt, ami a lelkét nyomta.

Örültem ennek a hirtelen érzelemkitörésének, ugyanis ez egy jó jel volt. Nem hagyja magát a mélybe vetni, nem süllyed le.

-Ailana, ne beszélj már baromságot! Dian-nek sem kellene ott feküdnie, de sajnos így alakult és neked végképp nem. Én voltam az idióta, mert azt hittem jobb lesz ha utánad jövök és melletted leszek, de nem kellett volna. Úgy döntöttem Lana, hogy holnap reggel vissza megyek München-be – közöltem vele döntésem, mire teljesen lesápadt.

-Ugye ez csak egy rossz vicc és megleckéztetni akarsz? Nem mehetsz vissza, te vagy az egyetlen barátom és szükségem van rád! Nem mehetsz el, érted? –nézett rám, szeméből pedig apró könnycseppek kezdtek hullani.

-Így lesz a legjobb, hidd el –öleltem át.

-Nem mehetsz el, nem engedem – ölelt szorosabban.

Nem akarok neki több bánatot okozni, nem akarom, hogy vissza essen abba az állapotba, amibe eddig is volt. Kezd belőle kimászni és újra önmagára találni, rám már nincs szüksége. Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de nem hátrálhatok vissza.

-Muszáj elengedned, de ha boldogabbá tesz akkor.. – ismét a szavamba vágott.

-Boldogabbá tenne, ha nem mennél el, de látom nem hárítasz, ezért csupán egy dolgot kérek tőled – tette ajánlatát.

-Mi lenne az? – néztem rá érdeklődően.

-Maradj még itt velem egy kis ideig, ameddig helyre nem jövök. Vagyis legalább ebben a hónapban, utána ha még mindig ragaszkodsz a távozáshoz elengedlek – alkudozott.

-Legyen, de cserébe én is kérek valamit – mondtam, mire csak rám nézett és várta, hogy befejezzem – ma éjjel itt maradsz velem.

Bólintott, majd hozzám bújt szorosan és azonnal elnyomta az álom. Még gondolkodtam egy darabig. Annyi minden volt a fejembe, amire választ szeretnék kapni, de egy biztos, mégpedig az, hogy Adabel-nek talán igaza van és többet érzek iránta, mint barátság. Igen, részemről ez egészen biztos, de részéről nem. Látom rajta, hogy úgy tekint rám, mint a testvérére és ezért nem enged el, hogy ne veszítsen el engem is. És ha ezt szeretné, hogy ne menjek el akkor nem fogok, egy ideig.

Napsugarak ezrei verődnek be reggel a szoba ablakán. Nagy nehezen kinyitottam szemeim, felültem az ágyon és az órára pillantottam, ami kilenc óra huszonhárom percet mutatott. A mellettem fekvő angyalra fordítottam tekintetem, aki még aludt. Olyan gyönyörű, olyan ártatlan.  Miután befejeztem csodálását, óvatosan felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót egy papírt pillantottam meg. Kíváncsian hajoltam le érte és vettem fel, majd szétnyitottam és elolvastam mi áll benne.

„ El kellett mennem, jövök pár óra múlva.

U.i.: Tudom, hogy nálad aludt az éjjel. Vigyázz rá nagyon, ne engedd ki a házból!

                 Adabel”

Oké, ez eléggé fura volt. Miért ne engedjem ki a házból? Mi baj érhetné? Bizonytalanságok ellenére megfogadtam az írott tanácsot. Ezek után nem szívesen mentem ki a házból, de amint kiléptem a szoba ajtaján láttam, hogy a házat valami profi biztonsági rendszer védi, vagyis ha valaki bejönne azt hallanám.

Kiballagtam a konyhába és összedobtam egy finom reggelit magamnak és Ailana-nak. Igazából nem is túloztam el annyira, hiszen csak egy rántotta lett, de tudom, hogy ennek fog örülni, hiszen imádja. Miután elkészültem az étellel elindultam a szoba felé. Az ajtón belépve nem láttam őt sehol. A tálcát azonnal letéve kezdtem őrült keresésbe a szobában, de nem találtam semmi nyomor, ami arra utalna, hogy elrabolták. Aztán valaki bezárta a szoba ajtaját és én azzal a lendülettel fordultam hátra és készültem, hogy leütöm. Szerencsémre erőszakra nem volt szükség, ugyanis Lana állt mögöttem.

-Hol jártál? – öleltem szorosan magamhoz, szegény pedig nem értette mi folyik itt.

-Csak kimentem a fürdőszobába elintézni a reggeli teendőket. És te? Mi ez az ijedtség? – nézett rám.

-A konyhába mentem reggelit csinálni és gondoltam ágyba kapod a reggelit, de ahogy elnézlek időközben felébredtél – néztem rá.

-Aha, értem. Nos figyelj, ha szeretnéd a reggelit az ágyban elölteni akkor töltsük, úgy se vagyok még felöltözve – mosolygott rám az édes kis Minnie egres pizsamájában.

Lehet, hogy gyerekeknek való meg ilyesmi, de Lana a legcukibb lány, akit eddig Minnie Mouse cuccban láttam. Annyira elbambultam, hogy csak arra lettem figyelmes, mikor egy párna landolt az arcomba. Hirtelen visszarántott a jelenbe és azzal a lendülettel küldtem vissza a feladónak, aki mit sem sejtve lépésemről majdcsak leesett az ágyról.  Rohantam hozzá amilyen gyorsan bírtam azon a pár négyzetméteren, de amint odaértem valami meglepő látvány fogadott. Nem volt senki a padlón se. Elkezdtem körbe-körbe forogni, de nem láttam sehol, majd hirtelen egy kéz ért a bokámhoz és rántott le a földre. Annyira megijedtem, hogy kimaradt egy szívverésem is.

*Ailana*

Még egy óra elteltével is játszottam a sértődött kislányt. Nem voltam hajlandó kidugni a fejem a szobából, hiszen minek? Majd ha elment ez az idióta akkor beszélhetünk arról, hogy kifáradjak.

Óvatosan az ajtóhoz osontam, ugyanis szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy senki nincs az ajtóm környékén. Megéheztem és egy kis nutellás nasira fájt a fogam. Halkan nyitottam az ajtót, de amint a falak sűrűje közül kifordulhattam volna egy beszélgetés ütötte meg a fülem. Lambert és Adabel volt az.

- Ezzel is tisztába vagyok, de nem lehet ilyen. Ailana nem ilyen ember, nem a borús kedvű, érvagdosós, depis csaj szerepe vall rá, hanem a mindig életvidám, álmokkal teli. Hatalmas álmai vannak vagy voltak, nem tudom melyik illik a jelenlegi helyzetre.

- Például? Miket álmodott meg valaha?

- A lovaglás az élete. Mindig azt mondta, hogy lovardát szeretne egyszer nyitni és sikeres akar lenni táncoktatóként. Világhírű előadó szeretett volna lenni és azt, hogy a lovardáját is világszerte ismerjék és jöjjenek hozzá.

- Igaz nem olyan régen van itt, de ezt sosem osztotta meg velem. Mióta itt van olyan kis búvalbélelt, szomorú. Majdnem visszatért az általad emlegetett mosolygós lány, ugyanis eleinte még az volt itt is, de mikor meghallotta, hogy a nővérem eltűnt egy világ omlott össze benne. Kezdett talpra állni, legalábbis én ezt láttam rajta, de úgy látom a végső csapást Dian barátnője halála adta meg neki és még mélyebbre zuhant.

- Ezt mégis hogy érted?

- Nyugi, nem történt semmi. Csupán megviselte. Hirtelen kapott minden rossz hírt. Csak vedd végig Lambert: elküldenek távol a családodtól, barátaidtól egy ismeretlen közegbe, egy olyan emberhez, akit sose láttál azelőtt. Anyád minden nyom nélkül eltűnik és a barátnőd is meghal, mert egy végzetes átok ül rajtad. Képes lennél feldolgozni? – hallgattak egy kis ideig majd Adabel hozzá tette – Látod, Lambert, te is tudod a választ. Adj neki időt, legyél vele kedvesebb, figyelj rá jobban.

- Én mindent megteszek érte, nem hagyom magára, de eltaszít és ez a legrosszabb.

- Lambert, tedd fel magadnak a kérdést? Úgy szereted, mint egy barátot vagy mint egy szerelmet? – majd hirtelen csend lett és hallottam, ahogyan Adabel felém közelít.

Nem vett észre ez egészen biztos, de mégis mielőtt a környékemre ért volna visszaosontam a szobámba. Nem akartam elhinni azt, amit hallottam. Lambert szerelmes belém? Nem, ez hülyeség! Tudja, hogy nekem ő olyan, mint a nem létező bátyám. Így elhatároztam, hogy éjjel lemegyek hozzá és beszélek vele. Hamarosan lelépek és megkeresem apám, nem mehetek el úgy, hogy nem beszéltem meg vele a dolgokat.

Este lementem Lambert szobájába, bízva benne, hogy ott találom.  Halkan kopogtam ajtaján valami felelet félére várva, de senki nem adott bentről életjelet, így vettem a bátorságot és benyitottam. Halkan beléptem, majd megszólítottam az ágyban fekvő fiút.

-Alszol?

-Már nem – vágta hozzám hűvös szavait.

-Bocsi, akkor inkább megyek – fordultam az ajtó irányába.

-Várj! – szóét utánam, de nem figyeltem rá.

Nem telt el két perc a cselekvések között és egy erős kar szorította körbe a csuklóm és húzott vissza.

-Mondtam, hogy várj. Ne menj el – szólt hozzám normális hangon, majd leültünk.

Nem tudtam, hol kezdjem, teljesen tanácstalan voltam. Elakartam neki mondani, hogy én nem szeretem viszont és, hogy hamarosan elfogok menni, de ehelyett egészen más történt. Elkezdett bocsánatot kérni, mire én is elkezdtem szabadkozni, hogy én vagyok a hibás, ezzel eltérve a témától, ami miatt jöttem. Szó esett Dian-ről is. Igaz, nem így kellett volna történnie annak, ami történt, de már nem tehetünk ellene semmit sem. Aztán egy olyan kijelentést tett, amire végképp nem számítottam.

-Úgy döntöttem Lana, hogy holnap reggel vissza megyek München-be – mondta, amit nem akartam neki elhinni.

9.fejezet: Árnyoldal

Sziasztok!

Késtem a résszel, én is tudom, de hétvégén nem voltam itthon, ezáltal gép közelben sem voltam. Most viszont itt az új, friss és ropogós. :) Remélem tetszeni fog midnenkinek!

Jó olvasást!

Alexandra G. Summer

Egész nap ideges vagyok. Lambert bármelyik pillanatban megérkezhet, én pedig nem tudom mit tegyek. Nincs kedvem a magyarázatához meg semmihez, csak egyedül akarok lenni. Végül úgy döntöttem leülök a gépem elé és nem állok fel onnan egésznap. Halk kopogásra lettem figyelmes, de úgy tettem, mintha nem lennék bent. A látszatot majdnem sikerült is elhitetnem, de hallottam Adabel hangját és rájöttem, hogy ez nem fog sikerülni. Így hát amikor nénikém elment nyílott is az ajtóm. Nem néztem hátra, hiszen tudtam, hogy ki az.

-Szia Hercegnő - köszönt.

-Ne szólíts így! Azt a jogod már elvesztetted – vetettem oda ridegen.

-Könyörgöm már, Ailana! Mire jó ez most neked? –húzta fel magát.

-Kezdjem el sorolni Lambert, kezdjem? Azt hiszed, hogy egyik napról a másikra elfogom felejteni? Vagy netán azt, hogy idejössz és minden a régi lesz? – szálltam vele vitába.

-Nem ezt mondtam. Felhúztad magad egy szinte kis jelentéktelen dolgon – folytatta.

-Ezen neked mi a kis semmiség? Elrabolták az anyám és még titkolsz is valamit. Ez jelentéktelen? – kérdeztem valamivel nyugodtabb hangszínben.

-Szerintem nem olyan, amiért felkellene menjen a pumpa, mint ahogy szokott – felelte lazán.

-Mit vártál Lambert? Azt hitted, hogy idetolod a képed és majd minden rendben lesz? Eltűnt az anyám és ez kis semmiség? Mióta lettél te ekkora barom Merks, mondd már el nekem? – estem neki hevesen és elfeledkeztem arról, hogy nem kellene beszélnem.

-Te megszólaltál? – kérdezte csodálkozva.

-Picsába,Lambert Merks! Ez is a te hibád! –ripakodtam rá ismét  gépesített hangomon.

-Legyen még az én hibám az is, hogy élek? – folytatta tovább.

-Tűnés innen! Miattad most egy életet tettem kockára megint! – kiáltottam megint és nem érdekelt a gép.

Lambert kiment a szobámból, én pedig a földre rogytam és sírtam. Valaki ismét megfog halni. Ha nem jön ide és nem idegesít fel, mindez meg sem történik. De Lambert-nek makacskodnia kell. Tudom, hogy nem egy olyan gyerek, aki könnyen felad bármit, de ha ez így megy tovább senkim nem marad.

Úgy egy óra, talán még több is eltelhetett, mire Adabel jött be hozzám.

-Menj ki! Egyedül akarok lenni – pötyögtem be.

-Kicsim, ezt nem teheted magaddal. Figyelj gyere le, mondanunk kell valamit – mondta.

-Hallottad, hogy rákiabáltam Lambert-re, igaz? – kérdeztem.

-Sajnos igen, de gyere – azzal húzott is maga után.

Semmi kedvem nem volt a történtek után Lambert társaságához. Mikor leértem láttam, hogy Lambert kisírt szemekkel ül a kanapén.

-Mi történt? Miért sírt? –kérdeztem Adabel-től és közbe egy pillanatra sem vettem le a szemem Lambert-ről.

-Telefonáltak neki. Dian – kezdte, de nem fejezte be.

-Mi van vele? – kezdtem feszült lenni, pedig sejtettem.

-Meghalt – fejezte be Adabel helyett Lambert.

-És mégis hogy? – néztem barátomra.

-Elütötték. Legalábbis ezt mondta anya, mikor hívott, hogy zebrán ment át, mikor elgázolták – nézett a szemembe és láttam rajta, hogy bűntudata van neki is.

Nem feleltem semmit csak elrohantam. Nem hiszem el, hogy már megint megtörtént. Miattam halt meg a legjobb barátnőm. Muszáj a végére járnom ennek az egésznek, nem halhat meg miattam még több ember.

Kezdenek a dolgok kicsúszni a kezeim közül és ez nem mehet így tovább. Ugyan már Ailana, hiú ábrándokat követsz, hamis reményeket! Hogyan találhatnád meg azt az embert, akit életedben nem láttál? Merre indulnál, ha támpontod sincs? Ezek a kérdések zaklatnak már napok óta. Megakarom keresni anyát, megvédeni a családom és a barátaim, de ez így nem fog menni. Muszáj tudnom azt, hogy milyen erő az, amivel valójában rendelkezem.

Késő délután van, öt óra is elmúlt már. Fekszek az ágyamon és hallom, hogy Lambert és Adabel nevetgélnek. Nem igazán érdekel a vicc tárgya, inkább az bosszant, hogy Lambert olyan jó barátjának tartotta Dian-t, szerette és erre nem gyászolná vagy ilyesmi, hanem inkább vígan nevetgél. Párnámat a fejemre húztam, nem akartam hallani a hangokat, csupán magányra vágytam távol mindentől és mindenkitől. Bántott az egész. Nem voltam Dian mellett, mikor kellett volna. Sose voltam jó barátnő. Mindig Lambert volt az, akit a legjobban közel tartottam magamhoz, erre azt a személyt veszítem el, akinek igazából velem kellett volna lennie. Nem tudom mit hittem. Elhittem azt, hogy majd ha egyszer pasi problémáim lesznek akkor Lambert lesz a segítségemre, vagy abban, ha bármi olyan gondom lesz, amit egy lánnyal tudok megbeszélni, azt majd pont egy fiúval fogom? Túl sok minden ért mostanában és itt nem a jó dolgokról van szó. Igen, értékelem, hogy Lambert képes volt miattam eljönni, de azt nem tudom elfogadni, hogy miatta öltem meg a barátnőmet, aki előtt egy csodálatos jövő állt még.

-Minden rendben? – szólalt meg egy hang a hátam mögül. Észre sem vettem, hogy bejött valaki.

-Úgy nézek ki? Meghalt a barátnőm. – kezdtem el zokogni ismét.

-Ne hibáztasd már magad Lana! Véletlen baleset volt – próbált nyugtatni Lambert.

-Mi a véletlen abban, hogy megszólaltam és elütötték? Azt hiszed, hogy játék ez az egész, azért nem hallottad soha a hangomat? – fordultam felé.

-Tudom, hogy nem játék, de.. –nem tudta folytatni, mert a szavába vágtam.

-De mégis mi? Te is ugyanolyan gyilkos vagy, mint én értsd már meg! Részese vagy! Ha nem kezdesz el velem vitatkozni Ő nem hal meg! – keltem ki ismét.

-Értem már. Körülötted mindenki hibás, aki neked akar segíteni csak te nem, mert egy önző, makacs, elkényeztetett hercegnő vagy Ailana! –vágta hozzám szavait.

-Tudod mit? Menj ki és hagy békén!

Lambert felállt és kiment. Onnantól kezdve nem érdekelt senki és semmi, kizártam a külvilágot.

*Lambert*

Idegesen mentem vissza Adabel-hez. Nem értem Ailana viselkedését. Jót akartam neki, nem akartam, hogy magába forduljon erre pont azt teszi. Mindig ott voltam mellette, ha szüksége volt valamire és most nem kér belőlem. Miért is jöttem utána? Nem volt ennek az egésznek semmi értelme. Erőfeszítések sorozatát érzem most kárba veszni. Hát ezt érdemlem annyi év után?

Ajtó záródást hallottam a hátam mögött. Az alak leült mellém és nem szólalt meg. Tudta, hogy gondolkodom és még nem szeretnék beszélni, ezért inkább megvárta, ameddig úgy nem döntök, hogy megosztom vele is azokat a dolgokat, melyek lelkem nyomják.

-Mondd, volt ennek értelme? – tettem fel kérdésem a nőnek.

-Szerintem volt, csak várnod kell vele. Jobban ismered, mint én – felelt.

-Igen, tudom, de ez akkor se ilyen egyszerű. Tudom, hogy makacs teremtés, de ez már tőle is sok. Nem volt ilyen soha, nem foglalkozott a környezetével, hogy ki mit mond. Sose esett depresszióba, nem zárkózott el, mindent megosztott velem és Dian-nel is, de most más lett, ez nem Ő. Minden megváltozott mióta felakarja kutatni az apját. Rémálmok sorozata gyötri napról-napra, éjjelről-éjjelre. És most hol tartunk? Eltűnt az anyja a vasútállomásról minden nyom nélkül és én pedig hülye voltam – ömlöttek belőlem a szavak.

-Nem voltál hülye, más ezt nem tette volna meg érte – próbált nyugtatni.

-Ezzel is tisztába vagyok, de nem lehet ilyen. Ailana nem ilyen ember, nem a borús kedvű, érvagdosós, depis csaj szerepe illik rá, hanem a mindig életvidám, álmokkal teli. Hatalmas álmai vannak vagy voltak, nem tudom melyik illik a jelenlegi helyzetre – vallottam be.

-Például? – fordult felém érdeklődően.

-A lovaglás az élete. Mindig azt mondta, hogy lovardát szeretne egyszer nyitni és sikeres akar lenni táncoktatóként. Világhírű előadó szeretett volna lenni és azt, hogy a lovardáját is világszerte ismerjék és jöjjenek hozzá – mondtam el Ailana helyett.

-Igaz nem olyan régen van itt, de ezt sosem osztotta meg velem. Mióta itt van olyan kis búvalbélelt, szomorú. Majdnem visszatért az általad emlegetett mosolygós lány, ugyanis eleinte még az volt, de mikor meghallotta, hogy a nővérem eltűnt egy világ omlott össze benne. Kezdett talpra állni, legalábbis én ezt láttam rajta, de úgy látom a végső csapást Dian barátnője halála adta meg neki és még mélyebbre zuhant – mesélt.

-Ezt mégis hogy érted? – néztem fel riadtan.

-Nyugi, nem történt semmi. Csupán megviselte. Hirtelen kapott minden rossz hírt. Csak vedd végig Lambert: elküldenek távol a családodtól, barátaidtól egy ismeretlen közegbe, egy olyan emberhez, akit sose láttál azelőtt. Anyád minden nyom nélkül eltűnik és a barátnőd is meghal, mert egy végzetes átok ül rajtad. Képes lennél feldolgozni? –tette fel a költői kérdést, hiszen a válasz egyértelmű volt – Látod, Lambert, te is tudod a választ. Adj neki időt, legyél vele kedvesebb, figyelj rá jobban.

-Én mindent megteszek érte, nem hagyom magára, de eltaszít és ez a legrosszabb.

-Lambert, tedd fel magadnak a kérdést? Úgy szereted, mint egy barátot vagy mint egy szerelmet? – majd felállt és elment.

Meglepett ez a kérdés. Egyértelmű a válasz, nem lehetek belé szerelmes, azzal tönkre tennék mindent. Nem, úgy tekintek rá, mint egy barátra és el kell követnem mindent annak érdekében, hogy jobban legyen. Nem engedem, hogy összeroskadjon! Képes  vagyok bevetni bármit annak érdekében, hogy Ailana újra a régi legyen.

8.fejezet: Titok

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után, de megérkeztem a következő fejezetemmel. Tényleg nagyon sajnálom ezt a hosszúra sikeredett szünetet, de akadtak gondok a magánéletembe, ami miatt nem ment volna a folytatás és persze ott van a suli is. DE most itt vagyok, újult erővel és hetente érkeznek részek. :D

Nem szeretném senkinek az idejét rabolni a szövegeléssel, ezért már csak egy dolgot szeretnék:

Jó olvasást kívánni! :)

Alexandra G. Summer

Hétfő reggel van. A nap vakítóan ragyog az égen, én pedig idegesen ébredezem újdonsült szobámban. Két napja vagyok Folkestone városában, Adabel néninél. Egész jól összeszoktunk, nem hittem volna, hogy egy olyan emberrel, akit nem láttam röpke tizenhét évem alatt soha, milyen hamar meglehet találni a közös hangot. Olyan, mint anya, de mégis más.  Bár ami mégis aggaszt az az, hogy anyával nem beszéltem azóta, mióta itt vagyok. Azt mondta hívni fog mindennap, de semmi. Adabel szerint nem kell aggódnom, nincs semmi baja csak elfoglalt.  Hívtam, küldtem neki SMS-t, de egyszerűen nem válaszol semmire sem.

-Napsugaram, mit kérsz ebédre? - jött be hozzám nénikém.

Adabel háza nem olyan, mint a miénk. Nincs emelete, csak egy egyszerű kis lakás, mégis stílusos: három szoba, egy hatalmas nappali, egy konyha, egy fürdőszoba, egy toalett, az udvar pedig hatalmas. Az udvaron áll egy medence, van egy kis virágos kertecskéje és nem utolsó sorban egy édes kiskutyája, aki a Chibo nevet viseli. Ő egy édes Yorkshire Terrier kutyus.

-Hm. Gyros? Régen ettem már - javasoltam.

Adabel bólintott. Hihetetlen mennyire közelinek érzem magamhoz már most, pedig tizenhét évig nem is tudtam a létezéséről. Talán nem is olyan nagy gond, hogy anya elküldött hozzá, így legalább ismerkedek a világgal, megismerhetek új szokásokat, ételeket, italokat és embereket.

Épp a hintaágyon fekszem és meredek a távolba, mikor pittyeg a telefonom. Kíváncsian vettem elő a készüléket és néztem meg ki üzent.

„Legyél gépnél 20 perc múlva. Beszélnünk kell veled! L. és D.”

Megijedtem. Félelmem Chibo is megérezte, ugyanis szorosabban bújt hozzám, mint eddig.  Felálltam és laptopommal a kezemben tértem vissza. Körülbelül két perc alatt bekapcsoltam és vártam a jelentkezést. Nem is olyan sokat kellett várnom, mire a Skype jelezte, hogy Lambert elérhető. Pislogni nem volt időm, mikor csöngött, én pedig azonnal fel is vettem.

-Sziasztok! - köszöntöttem őket.

-Szia Ail! Mi van veled? - kezdeményezte a beszélgetés első szakaszát Dian, akin látszott, hogy nem sokáig fogja bírni magában tartani a dolgokat.

-Jól vagyok, de srácok, mi az a fontos dolog, ami nem várhat? - vágtam a közepébe.

-Hercegnő, anyád eltűnt - mondta Lambert minden körítés nélkül.

-Hogy mi?! És mégis mikor vagy hogyan? - kezdtem aggódni.

-Hé, Kincsem, nyugi – nyugtatott Dian.

-És mégis hogy? Közlitek, hogy anyám eltűnt és nyugodjak meg? Papi és mami? - folytattam tovább.

-Ailana, figyelj rám! Agnethe és Karl jól vannak, de Aneli-ről semmit nem tudok. Napok óta nem láttuk, mamád is kereste már mindenhol, de senki sem látta, nem tudnak róla semmit – állította elém a tényeket.

Furcsa volt nekem ez az egész nagyon. Valamit még titkolnak előlem, nem hiszem, hogy ennyi a történet.

-Mit titkoltok? – szögeztem feléjük kérdésem.

Dian és Lambert is megijedt alaposan. Sokáig néma csend volt, így mikor nem válaszolt senki tíz perc elteltével sem, folytattam én a beszélgetést vagyis inkább próbáltam.

-Hallgatlak titeket - írtam, mire összenéztek.

-Öm, csajszi, most jut eszembe, hogy nekünk mennünk kell, mert van egy kis dolgunk – nyögdécseltek össze vissza, majd végül letették.

Rettentően furcsa volt a viselkedésük, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Sosem volt titkunk egymás előtt, erre most hirtelen elkezdik tizennégy év után. Bassza meg! Mit rontottam el? Vagy az a probléma, hogy egy szó nélkül léptem le? De akkor miért állnak velem még szóba? Rengeteg kérdésem volt és semmire nem kaptam választ senkitől.

Nem tudom  mióta vagyok hintaágyon, de elég ideje ahhoz, hogy Adabel aggódó tekintettel lépjen ki hozzám.

-Lana, minden rendben? Órák óta elő sem jöttél – guggolt mellém.

-Nem. Semmi nincs rendben. Dian és Lambert valamit nem mond el – elmeséltem a beszélgetést nénikémnek, aki szintén megszeppent, mikor befejeztem.

Ő is csak meredt maga elé, kereste a megfelelő szavakat.

-Adabel, mit titkol előlem mindenki? – néztem rá.

-Adj egy kis időt még. Nemsokára megtudod, oké? – kérdezte egy pár percnyi gondolkodás után.

Bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy kap egy kis időt. Nem tudom mi lehet ebben olyan nagy dolog, de komolyan, mi a francért kell ezt így elrejteni előlem?  Nem akarok várni, nem akarom, hogy mindenki csak azt hajtsa nekem, hogy még várnom kell, egyszerűen nem bírom tovább. Tudni szeretném végre, hogy mi van anyával, miért nem jelentkezik, hogy mami és papi miért nem szólt nekem azonnal, miért mástól kell megtudnom mindent, ami körülöttem történik.

Felálltam, majd bementem a szobámba. Semmi kedvem nem volt már ma semmihez sem, csupán egyedül szerettem volna lenni. Időközben Lambert küldte az SMS-ek sorát, de nem reagáltam. Senkivel nem akartam beszélni, csak egyedül lenni. Gondolataimmal együtt dőltem le az ágyamra és néztem a plafont. Fogalmam nincs, hogy mikor, de elnyomott az álom és békésen próbáltam az igazak álmát aludni.

[…Süt a Nap, a madarak csicseregnek. Minden olyan, mint ezelőtt. Otthon vagyok a kis münchen-i házunkban a nagyival, a papival és anyával. Mint egy boldog család, amilyenek eddig is voltunk.  De a felhőtlen családi idill hirtelen eltűnik. Minden elsötétül, anya eltűnik, mami és papi pedig csak áll és sír. Mellettük állnak a barátaim is, akik nem is keresnek, csak állnak  és sírnak. Majd hirtelen tör rám a felismerés, hogy egy ravatalozóban vagyunk, mindenki talpig feketében és két darab koporsó van előttük. Közelebb mentem, látni akartam, hogy kit vagyis pontosabban kiket temetnek. Amikor odaértem nem hittem a szememnek: én voltam és anya. Nem akartam elhinni azt, amit látok, ez biztos valami kitaláció vagy nem tudom, de biztosan nem haltunk meg, hiszen élünk. Kétségbeesetten kérdezgettem nagyiékat, Dian-t és Lambert-et  is, de senki nem válaszolt. Aztán hallottam egy beszélgetést, miszerint engem is anyát is egy erdőben találtak meg egy csomó késszúrás nyomaival. Szóval gyilkosság áldozata lettem, de hogyan? Nem jártam sehol, nem mentem erdőbe. A pap bejött és megtartotta a szertartást, majd ezután elindult a gyásznép az autó után, amely a két koporsót vitte. Én is mentem utánuk, látni akartam mindent. Nem sokkal később a halottaskocsi megállt és a koporsókat a gödör fölé emelték, majd elkezdték engedni a föld alá, le a mélybe. Aztán hirtelen a semmiből szólalt meg a telefonom és mindenki rám nézett, mintha már látható ember lennék…]

Valóban a telefonom keltett, de az álmot ismét nem bírom felfogni. Ez nekem már kezd sok lenni. Egyszer üldöznek, aztán egy elhagyatott házban kötök ki, majd most pedig a saját temetésemen vagyok ott? Biztos nem normális dolog, mégis olyan ez az egész, mintha valaki üzenni akarna nekem. Az egész gondolatmenetemet a telefonom éles hangja szakította félbe.

„Ailana, kérlek reagálj valamit. Nem bántani akartunk. Kérlek, Hercegnő, ha ezt látod írj vissza nekem. L”

Gondolkodtam egy darabig. Nehéz volt eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen őket hibáztattam nem tudom miért. Pár perc után ismét jelzett a mobil. Ám ez az üzenet eléggé meglepett:

„Úton vagyok Folkestone-ba. Muszáj beszélnem veled Dian nevében is.”

Remek, most akkor ide fog jönni és nem fog békén hagyni egy percre sem. Adabel-nek muszáj lesz hamarosan beszélni úgy érzem.

Sajnálom...

Kedves Olvasóim!

Mélységesen sajnálom, hogy nincsenek mostanában részek, de iszonyatosan elvagyok havazva, az iskola kimerít teljesen, nem bírok a bloggal foglalkozni esténként. Sajnos ma sem haladtam semmit. :( 10.14 perckor keltem, 12.30 perctől egészen 22.00-ig tanultam. (Csak a hétfői német dogát és a keddi töri dogát foglalja magába.) Holnap megint nem  lesz időm, mivel egész napos elfoglaltságom lesz, a jövőhetet pedig nem tudom. Zsúfolt lesz. DE IGYEKSZEM! :)

Mellesleg, kivel mi történt? :D Mi kaptunk egy új osztálytársat erre a tanévre, aki egyenesen Indonéziából jött. Nagyon cuki. :)

Nem is rabolom tovább az időtöket, de egy fontos dolog maradna a végére 

Határozatlan ideig a blog SZÜNETEL!!

Teljesen csődöt mondtam lelkileg,  nem vagyok képes folytatni egy darabig.  Sajnálom,  és elnézést kérek mindenkitől! :(

Köszönöm a figyelmet! 

Puszi,  Alexandra G. Summer

7.fejezet: Váratlan meglepetések

Sziasztok!

Ahogy ígértem meghoztam az új részt is. Ezzel búcsúztatnám a nyarat, hiányozni fog. :(

Nem szeretném igazából locsogással húzni az időt. Olvassátok sok kedvvel, vidámsággal, szeretettel. :)

Alexandra G. Summer

Rohantam. Nem volt semmi félni valóm, nem üldözött senki, mégis futottam négy utcán át. Mire barátomék házához értem már ki voltam fulladva. Lambert épp füvet nyírt, amikor kivágtam a kaput. Meglepődött arccal nézett rám. Biztos azt hitte nem vagyok normális, vagy nem tudom, de hogy nem nézett ép elméjűnek, az is annyira biztos, mint amennyire itt állok. Hirtelen fogalma nem volt arról mi bajom lehet, aztán pár percnyi gondolkodás után rájött. Arca eltorzult abban a percben, a fűnyírót otthagyta és azonnal rohant hozzám.

- Minden rendben van? Nem nézel ki túl jól- állt mellettem kissé idegesen.

Nemlegesen ráztam a fejem, nem tudtam, hogy el mondjam-e neki azt, ami nem is olyan régen történt, vagy inkább ne. De ha el is mondom, hogyan tálaljam? Fogalmam nincs, hogy miképpen kellene cselekednem, hisz tudom, ha eltitkolom azzal csak rosszabb lesz a helyzetem. Lambert egyre nyugtalanabb lett, ugyanis elkezdett rángatni.

- Ailana, mi történt még az álmon kívül?- tette fel a nagy kérdést.

- Semmi, csak...- kezdtem bele, de igazából gőzöm nem volt róla, hogy hogyan tovább.

- Csak? Nyögd már ki!- adta idegesen az utasítást.

- Mikor felkeltem, Dian nem volt otthon. Gondoltam megnézem a konyhába, hátha ott van, de nem így lett. Aztán mikor megfordultam egy alak állt előttem- próbáltam összeszedni gondolataim légvégét.

- És aztán mi történt?- nézett rám kétségbeesetten.

Nem fejeztem be a mondatom, hanem megmutattam neki a bekötözött kezem. Szemei kitágultak a döbbenttől, hiszen elképzelése nem volt arról, hogy mi történhetett. A kötést óvatosan tekerte le kezemről, s kíváncsian vizslatta a sebet. Nem volt mély, de arra éppen elég, hogy a vér kicsorduljon belőle. Olyan volt, mintha gondolataiba merült volna, és azt próbálta kideríteni, hogy ki is tehette ezt velem.

- Rossz így látni téged. Egyik nap egy vidám, élettel teli lány áll előttem, a másik nap pedig, mint akit meggyötört az élet, mint aki mindenben csak a rosszat látja, s nem képes nevetni. Ennek véget kell vetni - elmélkedett hangosan.

- Egy hetet várhat még, nem? Én is szeretnék a végére járni ennek, de egy hét múlva akarok pontot tenni az egészre- fejtem ki.

- Azt hiszed véget vethetsz ezeknek és megtalálod apádat is? Ugyan már! Tudod jól, hogy én vagyok az az ember, aki mindig mindenben melletted van és támogat, de ez így baromság. Te lehet nem látod, de én biztos vagyok abban, hogy itt többről van szó, mint egy puszta szülők közti bonyodalom.

Idegesített, az a tény, hogy ezt nem csak én látom így. Lambert túl eszes gyerek, hogy is hihettem volna, hogy majd egy idióta ember módjára fogja ezt az egészet tök hétköznapinak nézni, és hinni azt, hogy ez valóban egy egyszerű válás és a némaságom a véletlen műve. Én is rájöttem az utóbbi időben, hogy itt többről van szó. Nem szokványos tény, hogyha megszólalok akkor valaki meghal, átok van a dologban. Anyám és apám olyan dolgon veszhettek össze, ami folytán apám engem büntetett mindenért. Nem kell hülyének nézni tudom, hogy ez az ember, akit apámnak nevezek nem egy szokványos mugli, hanem valami egészen más, de arra nem tudok rájönni, hogy mi.

Lambert-nek adtam egy puszit az arcára és már mentem is. Ismer, ezért tudnia kell, hogy én is tudom azt, amit ő.  Vagy mégsem? Kezdek begolyózni totál. Valami történik itt, amit én magam sem értek igazán. Tisztában vagyok vele, hogy itt valami nem normális dolog van, de egyáltalán nem akar összeállni a kép.

Időközben haza értem és leültem a konyhában. Anya sült csirkét csinált hasábburgonyával. Nem mindennap csinál ilyet, általában akkor, ha érzi, hogy valami nem lesz rendben mostanság.

- Anya, beszélnünk kell-írtam.

- Igen kicsim. Nekem is kell beszélnem veled-mondta.

Vártam, ezzel is jelezve, hogy kezdje a mondandóját. Egy pár perc múlva nagy levegőt vett és belekezdett.

-Ailana, nem meséltem még neked a nagynénédről, Adabel-ről, ami nagy hiba volt. De most nincs idő mesélni. Kislányom, el kell menned innen most azonnal!Adabel nénikédhez mész pár hétig, aztán már jöhetsz is haza. El kell intéznem pár dolgot. Az iskolából már kikértelek azzal, hogy nyaralni megyünk és már le van foglalva a szállás, viszont csak egyedül mész-szedte össze gondolatait.

Nem tudom honnan jött ez a hirtelen rokon duma, de ez nem oké így.  Elküld, de mégis hova? Milyen helyre? És száz százalékban biztos abban, hogy nem egy bérgyilkos kezeibe ad? Milyen dolgot kell neki elintézni ahhoz, hogy nekem el kell innen mennem? Valamit titkol előlem, egyszerűen érzem.

- Hova kell mennem?- a pillanatnyi döbbenetben nem tudtam mit írni neki.

- Folkestone- válaszolt.

Szóval Angilába kell menjek. Folkestone 1390 kilométerre van München-től, a Dél-angliai dombság és a La-Manche csatorna partján helyezkedik el, s mivel nem igazán hallottam még a városról, így egy kicsit alább ástam magam és megnéztem, hova is „száműznek”. Egész csinos kis városnak látszik, de vajon meddig maradok ott? Meddig kell úgy tennem, hogy minden rendben és csak egy nyaraló kamasz vagyok, nem egy lány, akit a saját otthonából menekültetnek valami elől, amiről fogalma nincs? 

Anyával alaposan átnéztünk mindent, nem hiányzott semmi sem. Egy jó pár táskával vágok neki az útnak: egy hatalmas bőrönd, kettő kézi táska és a laptop táskám, ami így együtt egy kicsit nehéz. Lehordtam mindent az emeletről és bepakoltuk a kocsiba. Anyu kivitt a vasútállomásra, megvette a jegyeim, majd könnyes búcsú keretében vált el tőlem és megígérte újra, hogy nem kell sokáig ott lennem, csak pár hetet. A vonaton megkerestem a helyem és leültem. Kinéztem az ablakon, hogy integessek anyának, aki már nem volt ott. Furcsálltam, hiszen megakarta várni az indulást, aztán láttam egy sötét alakot eltűnni. Lehunytam a szemem, hátha csak képzelődöm. Mikor ismét kinyitottam senkit nem láttam. Csak a képzelet szüleménye volt, anyának pedig biztos el kellett rohannia. Nem foglalkoztam tovább semmivel, elővettem a telefonom, rácsatlakoztattam a fülhallgatóm és elkezdtem zenét hallgatni. Remélem hamar odaérek és jöhetek is vissza. Nem értem, miért kellett ilyen gyorsan eltűnnöm innen, de biztosan hamarosan fény derül erre is. 

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Mára ígértem, ezért mára is hoztam. Szeretnék egy-két dolgot nyomatékosítani.

Mint tudjátok, a holnapi napon elkezdődik az újabb tanév. (Jaj de jó, lehet ismét 40 perceket szundizni:D ) Próbáltam minden gondolatomat összeszedni és leírni minden olyan dolgot, ami Titeket érinthet a tanév kapcsán.

Az első és fontos dolog a RÉSZEK MEGJELENÉSE lenne. Ugye, mint mindenkinek nekem is rengeteget kell tanulnom. Mivel két tanítási nyelvű idegenforgalmi szakon vagyok és most kezdem a 3. évem, ez nehezebbnek néz ki, mint a tavalyi. Ezért a részeket nem biztos, hogy tudom szombatról szombatra (oké most sem így volt tudom, de ha tudtam minden héten feltettem), hanem lehet nagyobb csúszások lesznek. Na most itt nem olyanokra gondolok, mint 1-2 hónap kimaradás, csupán lehet nem minden héten, hanem 2 hetente lesz rész függően attól, hogy mennyi időm lesz a 2. héttől gép közelbe kerülni. De igyekszem, ígérem!

A másik dolog: nagyon szerettem volna ma, a nyár utolsó napján meghozni az új részt, hogy ezzel búcsúztassam a nyarat, de sajnos nem sikerült befejeznem. L Ezért úgy döntöttem holnap, ha haza jövök suliból mindenképpen befejezem és 1 nap csúszással is de elbúcsúztatom. Tényleg röstellem ezt, de sajnos az utóbbi pár napom rettentő táblázott volt és nem is nagyon voltam gép közelben.

Nem szeretnem tovább húzni a szót, se az időtöket rabolni vele, hogy itt szövegelek, ezért le is zárnám a mondandóm.

Remélem Nektek is kellemes nyaratok volt, kiélveztétek minden egyes percét, pihentetek, nyaraltatok. Tűkön ülve vártuk az iskolakezdést (gondolom mindenki egy „gyönyörű” helyre kívánja az egészet). Szóval kellemes iskolakezdést kívánok mindenkinek, legyetek ügyesek a 2015/16-os tanévben! Sok sikert holnapra!

Puszi mindenkinek

Alexandra G. Summer

(Emlékezőül pedig Calvin Harris egy vidám számával búcsúzom. :D )

06.fejezet: Álom és valóság

Sziasztok!

Tudom, hogy nem szombat van, de a rész épségben megérkezett. Nekem talán az eddigiek

közül ez az egyik kedvenc részem. Remélem elnyeri a Ti tetszéseteket is. Igyekeztem nem csalódást

okozni. Terveim szerint a héten 2-3 részt szeretnék még a tanévkezdés előtt hozni. Úgy érzem a kisebb-nagyobb csúszások miatt, ami a nyáron volt ez a minimum. De nem is szaporítanám tovább

a szót, következzen a 6. fejezet! Jó szórakozást!

Alexandra G. Summer

„Az éj leple hirtelen eltűnt. Nem értettem mi történik körülöttem, hiszen tíz perccel ezelőtt még vak sötét volt, most meg úgy süt a nap, hogy majd kiég a retinám. Nem tudom hol vagyok, de egy biztos, ez nem Dianék lakása. Mit keresek egy elhagyatott ház előtt? Félve indulok el az ajtó felé. A ház kívülről hatalmas, s látszik rajta, hogy már egy ideje nem lakja senki, ugyanis meggyötört. Az ablakok betörve, a lépcső se a legbiztonságosabb, amely a bejárati ajtó felé invitál és a tető szerkezet sem tűnik valami stabilnak. Ahogy az ajtóhoz értem erőt vettem magamon és benyitottam, s a hatalmas ajtó nyikorogva tárult ki előttem. Lassan lépkedtem beljebb, de a látvány, ami fogadott, eléggé elképesztő volt. Kívülről egy romhalmaznak tűnik, ami bármelyik percbe összeomolhat, belülről pedig, mintha egy kastélyba léptem volna. Aranyozott ablakkeret, korlát, szobrok, hatalmas csillár, gyönyörű bútorok sorakoztak egymás után. Kellőképpen megcsodáltam a nappalit, majd a lépcső felé vettem az irányt, melynek tetejére érve jobbra és balra is ajtókat véltem felfedezni. Elindultam jobbra, mert valami azt súgta arra kell mennem. Ahogy közeledtem a folyosó vége felé, hirtelen az egyik szoba ajtaja kinyílott mellettem. Beljebb léptem a tágas ajtón, majd azt hittem, hogy a szemem káprázott, oly zord látvány fogadott; a szoba maga volt a pokol, mintha egy gyönyörű álomból egy rémesbe csöppentem volna. Minden tele volt vérrel, s különböző ismeretlen emberek hullájával. Ijedtemben elkezdtem hátrálni, de neki ütköztem valaminek. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, majd meglepetten tapasztaltam, hogy a falnak ütköztem. Hogyan került ez mögém?- tanakodtam. Mire kettőt pislantottam, hogy felocsúdjak a meglepettségből, egy lány alakja állt előttem. Haja a szemébe lógott, a ruha, ami rajta volt, teljesen szétszakadt.-Te vagy a következő!-  mondta egy gonosz vigyor kíséretében. A semmiből egy kést fedeztem fel a kezei közt, hát itt a vég számomra. Ha meg kell halnom, nem fogok hadakozni ellene.”


Felriadtam a félelem hevében, mely átjárta testem, körbepillantottam a szobában. Dian édesen szuszogott mellettem, s a ház sem egy romhalmaz volt, hanem a jól megszokott,  biztonságot nyújtó Rassler rezidencia. Amikor úgy éreztem, hogy nyugodt vagyok, rápillantottam az órára, amely hajnali három óra negyvennégy percet mutatott. Nem tudtam már aludni – legalábbis most még nem –, így gondoltam megnézem a Facebook-om. Semmi figyelemre méltót nem találtam, ezért elég hamar befejeztem. Éppen, hogy kiléptem, jelzett a messenger, Jay írt.

Lambert Merks:  Nem tudsz aludni?

Ailana Fiedler: Nem, nem igazán. Jó, vagyis inkább rémes álmom volt.

Lambert Merks: Mesélj!

Elmeséltem neki az álom minden egyes részletét, hiszen olyan friss volt, hogy amikor meséltem, úgy éreztem, ismét át kell élnem.

Lambert Merks: Istenem, te lány! Egyszer nem alszol otthon és minden rossz álom megtalál. 

Aialan Fiedler: Ennek semmi köze hozzá Jay!  Tudod jól, hogy voltak már ilyen álmaim, de ez most más volt. Ismerős volt az ház, csak nem tudom hova tenni.

Lambert Merks: Tudd, ha kellek itt leszek. De most megyek, leragad a szemem. Aludj te is!

Elköszönni sem tudtam tőle, mert már kilépett. Nekem nem jött álom a szememre, ezért gondoltam zenét hallgatok.  Max hangerőn bömböltettem a Fall Out Boy - Thanks For The Memories című számát, hátha megnyugtat, de nem, folyamatosan csak az az álom járt a fejembe. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor Dian felkelt.

-Nem tudsz aludni?- nézett rám kómás fejjel.
Ráztam a fejem, nemet jelezve. Láttam rajta, hogy szeretne még egy kérdést feltenni, de mire feltehette volna már aludt is. Nem volt a toppon az biztos. Engem is kezdett elnyomni az álom, s mire lehajtottam a fejem már szundítottam is.

Tizenegy óra tizenkét perc, ennyit mutatott a telefonomon lévő digitális óra, mikor rápillantottam. Amikor kellőképpen magamhoz tértem, felültem az ágyon és körbenéztem, de Dian sehol nem volt. Hol lehet ez a lány? - s gondoltam megnézem a konyhába.  Lebaktattam a lépcsőt, és az imént említett helység felé vettem az irányt, ám beérve nem találtam senkit. Átnéztem minden zugot, de hiába, nem került elő senki. Végül is tök logikus, majd pont a hűtőből, vagy egy konyhaszekrényből fog előbújni bárki is, nem de? Ezek után megfordultam és meglepődve láttam, hogy nem egyedül vagyok, egy ismeretlen alak állt előttem. Talpig feketében volt, az arcát is eltakarta, így nem ismertem fel, kezében pedig egy tőr és egy kendő volt. Féltem. Elképzelésem nem volt mit akar velem csinálni. Elővett valami löttyöt, amit a kendőre öntött, majd mielőtt észbe kaphattam és futásnak eredhettem volna a számhoz nyomta, s kábán estem a földre, kezdtem tudatlanná válni. Az utolsó emlékem az, hogy elterülök a konyha padlóján.


-Ailana! Kelj fel, hallod! Basszus, Lana!- szólongatott valaki.
Lassan, tudatosan nyitottam ki szemeim, ugyanis a fény rettentően bántotta. Mikor végre sikerült rendesen, körbenéztem, hogy hol vagyok. Már nem a konyhapadlón feküdtem, hanem a kanapén a nappaliban. De mi történt, és hogy kerültem ide? Kérdően néztem Dianre, aki ugyanígy nézett vissza rám. Szóval ő sem tudja mi történt. Hirtelen erős fájdalom nyílalt a karomba. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy ömlik belőle a vér. Az idegennek a vérem kellett, de miért? Elenára néztem, aki szintén észre vette a karomon lévő sebet, és már ment is az elsősegély dobozért, majd amikor visszatért sajnálkozva nézett rám.

-Úgy sajnálom. Ha nem megyek el itthonról, ez meg sem történik- mondta.
-Ezt most fejezd be! Nem a te hibád. Senki sem tudta, hogy ez az alak bejut a házba - kapartam egy papírra, ugyanis a gépem nem tudtam használatba venni.
-De akkor is. Bassza meg, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?- szidta magát.

A szabadon lévő kezemmel azonnal lekevertem neki egy pofont. Tudta miért kapta, és nem szólt semmit, én pedig boldogan vettem tudomásul, hogy észhez tért. A sebem ellátása után leültünk enni, s már éppen az utolsó falatot kaptam volna be, mikor elkezdett rezegni a telefonom.

  „Reméljük számíthatunk még a véredre.”- állt a titokzatos SMS-ben.

Kezdtem komolyan félni, hisz' egy elmebeteg ember üldöz, de mégis mi a francnak? Bocsánatkérően néztem barátnőmre, aki egy bólintással nyugtázta, hogy menjek, ha szeretnék. Szükségem van most valakire, egy ember van, akihez mehetek. Összeszedtem a cuccaim és el is indultam hozzá.