Sziasztok!
Hosszú kihagyás után, de megérkeztem a következő fejezetemmel. Tényleg nagyon sajnálom ezt a hosszúra sikeredett szünetet, de akadtak gondok a magánéletembe, ami miatt nem ment volna a folytatás és persze ott van a suli is. DE most itt vagyok, újult erővel és hetente érkeznek részek. :D
Nem szeretném senkinek az idejét rabolni a szövegeléssel, ezért már csak egy dolgot szeretnék:
Jó olvasást kívánni! :)
Hétfő reggel van. A nap vakítóan ragyog az égen, én pedig idegesen ébredezem
újdonsült szobámban. Két napja vagyok Folkestone városában, Adabel néninél.
Egész jól összeszoktunk, nem hittem volna, hogy egy olyan emberrel, akit nem
láttam röpke tizenhét évem alatt soha, milyen hamar meglehet találni a közös
hangot. Olyan, mint anya, de mégis más. Bár ami mégis aggaszt az az, hogy anyával nem
beszéltem azóta, mióta itt vagyok. Azt mondta hívni fog mindennap, de semmi.
Adabel szerint nem kell aggódnom, nincs semmi baja csak elfoglalt. Hívtam, küldtem neki SMS-t, de egyszerűen nem
válaszol semmire sem.
-Napsugaram, mit kérsz
ebédre? - jött be hozzám nénikém.
Adabel háza
nem olyan, mint a miénk. Nincs emelete, csak egy egyszerű kis lakás, mégis
stílusos: három szoba, egy hatalmas nappali, egy konyha, egy fürdőszoba, egy
toalett, az udvar pedig hatalmas. Az udvaron áll egy medence, van egy kis
virágos kertecskéje és nem utolsó sorban egy édes kiskutyája, aki a Chibo nevet
viseli. Ő egy édes Yorkshire Terrier kutyus.
-Hm. Gyros? Régen ettem már - javasoltam.
Adabel
bólintott. Hihetetlen mennyire közelinek érzem magamhoz már most, pedig
tizenhét évig nem is tudtam a létezéséről. Talán nem is olyan nagy gond, hogy
anya elküldött hozzá, így legalább ismerkedek a világgal, megismerhetek új
szokásokat, ételeket, italokat és embereket.
Épp a hintaágyon fekszem és meredek a távolba, mikor pittyeg a
telefonom. Kíváncsian vettem elő a készüléket és néztem meg ki üzent.
„Legyél gépnél 20 perc múlva. Beszélnünk kell veled! L. és D.”
Megijedtem.
Félelmem Chibo is megérezte, ugyanis szorosabban bújt hozzám, mint eddig. Felálltam és laptopommal a kezemben tértem
vissza. Körülbelül két perc alatt bekapcsoltam és vártam a jelentkezést. Nem is
olyan sokat kellett várnom, mire a Skype jelezte, hogy Lambert elérhető.
Pislogni nem volt időm, mikor csöngött, én pedig azonnal fel is vettem.
-Sziasztok! - köszöntöttem őket.
-Szia Ail! Mi van veled? - kezdeményezte
a beszélgetés első szakaszát Dian, akin látszott, hogy nem sokáig fogja bírni
magában tartani a dolgokat.
-Jól vagyok, de srácok, mi az a fontos dolog, ami nem várhat? - vágtam
a közepébe.
-Hercegnő, anyád eltűnt - mondta
Lambert minden körítés nélkül.
-Hogy mi?! És mégis mikor vagy hogyan? - kezdtem aggódni.
-Hé, Kincsem, nyugi – nyugtatott
Dian.
-És mégis hogy? Közlitek, hogy anyám eltűnt és nyugodjak meg? Papi és
mami? - folytattam tovább.
-Ailana, figyelj rám!
Agnethe és Karl jól vannak, de Aneli-ről semmit nem tudok. Napok óta nem
láttuk, mamád is kereste már mindenhol, de senki sem látta, nem tudnak róla
semmit – állította elém a tényeket.
Furcsa volt
nekem ez az egész nagyon. Valamit még titkolnak előlem, nem hiszem, hogy ennyi
a történet.
-Mit titkoltok? – szögeztem feléjük kérdésem.
Dian és Lambert is megijedt
alaposan. Sokáig néma csend volt, így mikor nem válaszolt senki tíz perc
elteltével sem, folytattam én a beszélgetést vagyis inkább próbáltam.
-Hallgatlak titeket - írtam, mire összenéztek.
-Öm, csajszi, most jut
eszembe, hogy nekünk mennünk kell, mert van egy kis dolgunk – nyögdécseltek
össze vissza, majd végül letették.
Rettentően
furcsa volt a viselkedésük, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Sosem volt
titkunk egymás előtt, erre most hirtelen elkezdik tizennégy év után. Bassza
meg! Mit rontottam el? Vagy az a probléma, hogy egy szó nélkül léptem le? De
akkor miért állnak velem még szóba? Rengeteg kérdésem volt és semmire nem
kaptam választ senkitől.
Nem tudom mióta vagyok
hintaágyon, de elég ideje ahhoz, hogy Adabel aggódó tekintettel lépjen ki
hozzám.
-Lana, minden rendben? Órák
óta elő sem jöttél – guggolt mellém.
-Nem. Semmi nincs rendben. Dian és Lambert valamit nem mond el –
elmeséltem a beszélgetést nénikémnek, aki szintén megszeppent, mikor
befejeztem.
Ő is csak
meredt maga elé, kereste a megfelelő szavakat.
-Adabel, mit titkol előlem mindenki? – néztem rá.
-Adj egy kis időt még.
Nemsokára megtudod, oké? – kérdezte egy pár percnyi gondolkodás után.
Bólintottam
egyet, ezzel jelezve, hogy kap egy kis időt. Nem tudom mi lehet ebben olyan
nagy dolog, de komolyan, mi a francért kell ezt így elrejteni előlem? Nem akarok várni, nem akarom, hogy mindenki
csak azt hajtsa nekem, hogy még várnom kell, egyszerűen nem bírom tovább. Tudni
szeretném végre, hogy mi van anyával, miért nem jelentkezik, hogy mami és papi
miért nem szólt nekem azonnal, miért mástól kell megtudnom mindent, ami
körülöttem történik.
Felálltam, majd bementem a szobámba. Semmi kedvem nem volt már ma
semmihez sem, csupán egyedül szerettem volna lenni. Időközben Lambert küldte az
SMS-ek sorát, de nem reagáltam. Senkivel nem akartam beszélni, csak egyedül
lenni. Gondolataimmal együtt dőltem le az ágyamra és néztem a plafont. Fogalmam
nincs, hogy mikor, de elnyomott az álom és békésen próbáltam az igazak álmát
aludni.
[…Süt a Nap, a madarak csicseregnek. Minden olyan,
mint ezelőtt. Otthon vagyok a kis münchen-i házunkban a nagyival, a papival és
anyával. Mint egy boldog család, amilyenek eddig is voltunk. De a felhőtlen családi idill hirtelen eltűnik.
Minden elsötétül, anya eltűnik, mami és papi pedig csak áll és sír. Mellettük
állnak a barátaim is, akik nem is keresnek, csak állnak és sírnak. Majd hirtelen tör rám a felismerés,
hogy egy ravatalozóban vagyunk, mindenki talpig feketében és két darab koporsó
van előttük. Közelebb mentem, látni akartam, hogy kit vagyis pontosabban kiket
temetnek. Amikor odaértem nem hittem a szememnek: én voltam és anya. Nem
akartam elhinni azt, amit látok, ez biztos valami kitaláció vagy nem tudom, de
biztosan nem haltunk meg, hiszen élünk. Kétségbeesetten kérdezgettem nagyiékat,
Dian-t és Lambert-et is, de senki nem
válaszolt. Aztán hallottam egy beszélgetést, miszerint engem is anyát is egy
erdőben találtak meg egy csomó késszúrás nyomaival. Szóval gyilkosság áldozata
lettem, de hogyan? Nem jártam sehol, nem mentem erdőbe. A pap bejött és
megtartotta a szertartást, majd ezután elindult a gyásznép az autó után, amely
a két koporsót vitte. Én is mentem utánuk, látni akartam mindent. Nem sokkal
később a halottaskocsi megállt és a koporsókat a gödör fölé emelték, majd
elkezdték engedni a föld alá, le a mélybe. Aztán hirtelen a semmiből szólalt
meg a telefonom és mindenki rám nézett, mintha már látható ember lennék…]
Valóban a
telefonom keltett, de az álmot ismét nem bírom felfogni. Ez nekem már kezd sok
lenni. Egyszer üldöznek, aztán egy elhagyatott házban kötök ki, majd most pedig
a saját temetésemen vagyok ott? Biztos nem normális dolog, mégis olyan ez az
egész, mintha valaki üzenni akarna nekem. Az egész gondolatmenetemet a
telefonom éles hangja szakította félbe.
„Ailana, kérlek reagálj valamit. Nem bántani akartunk. Kérlek,
Hercegnő, ha ezt látod írj vissza nekem. L”
Gondolkodtam
egy darabig. Nehéz volt eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen őket hibáztattam nem
tudom miért. Pár perc után ismét jelzett a mobil. Ám ez az üzenet eléggé
meglepett:
„Úton vagyok Folkestone-ba. Muszáj beszélnem veled Dian nevében is.”
Remek, most
akkor ide fog jönni és nem fog békén hagyni egy percre sem. Adabel-nek muszáj
lesz hamarosan beszélni úgy érzem.
Nagyon jó lett és örülök, hogy folytatod! Imádtam.
VálaszTörlésKöszönöm szépen, jól esnek szavaid! :)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésSzia! :) A blogodra Sky Jensennél találtam rá néhány napja, és jól meglepődtem, hogy majdnem megegyezik a címe az enyémmel. Na, gondoltam megint nem voltam elég eredeti, jellemző. Órákig gondolkodtam, mire változtassam meg az enyémet, mert láttam, hogy te kezdted előbb, úgy éreztem fairnek, ha én lecserélem, az lett volna a tisztességes veled szemben. Aztán kíváncsiságból feljöttem, és elolvastam az egész történetet. És elfelejtettem az egész címes dolgot. Egyszerűen annyira más, és annyira jó a tiéd, hogy szerintem igazából senkit se érdekel az azonosság. És ha véletlenül ide tévednek az olvasók az enyém helyett, egy iszonyú jó sztorit fognak találni, úgyhogy nincs gáz :D Viccen kívül, nagyon szeretem ezt a történetet! Örülök, hogy olyat olvashatok, ahol nincs tele minden helyesírási hibákkal, egyszerű, vagy éppen túlcifrázott körmondatokkal, meg unalmas leírásokkal. Így tovább csajszi, nagyon jó vagy! <3 Még egy rendszeres olvasóval gazdagodtál személyemben. :)
VálaszTörlésOh, de drága vagy, most meghatódtam :D Ezen én is rettenetesen megijedtem, amikor megláttam először és én is erre gondoltam, aztán én is betévedtem hozzád és magával ragadott a történeted! Személyemben neked is lett egy rendszeres olvasód. :D
TörlésDicsérő szavaid pedig nagyon szépen köszönöm, igazán jól esnek! :) Kívánom neked is a legjobbakat drága Annamari és csak így tovább! ;)
Szió! Megint én. Díj vár a blogomon! http://azelatkozotthercegno.blogspot.hu/2015/10/dijak.html
VálaszTörlés