2015. október 17., szombat

8.fejezet: Titok

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után, de megérkeztem a következő fejezetemmel. Tényleg nagyon sajnálom ezt a hosszúra sikeredett szünetet, de akadtak gondok a magánéletembe, ami miatt nem ment volna a folytatás és persze ott van a suli is. DE most itt vagyok, újult erővel és hetente érkeznek részek. :D
Nem szeretném senkinek az idejét rabolni a szövegeléssel, ezért már csak egy dolgot szeretnék:
Jó olvasást kívánni! :)



Alexandra G. Summer













Hétfő reggel van. A nap vakítóan ragyog az égen, én pedig idegesen ébredezem újdonsült szobámban. Két napja vagyok Folkestone városában, Adabel néninél. Egész jól összeszoktunk, nem hittem volna, hogy egy olyan emberrel, akit nem láttam röpke tizenhét évem alatt soha, milyen hamar meglehet találni a közös hangot. Olyan, mint anya, de mégis más.  Bár ami mégis aggaszt az az, hogy anyával nem beszéltem azóta, mióta itt vagyok. Azt mondta hívni fog mindennap, de semmi. Adabel szerint nem kell aggódnom, nincs semmi baja csak elfoglalt.  Hívtam, küldtem neki SMS-t, de egyszerűen nem válaszol semmire sem.
-Napsugaram, mit kérsz ebédre? - jött be hozzám nénikém.
Adabel háza nem olyan, mint a miénk. Nincs emelete, csak egy egyszerű kis lakás, mégis stílusos: három szoba, egy hatalmas nappali, egy konyha, egy fürdőszoba, egy toalett, az udvar pedig hatalmas. Az udvaron áll egy medence, van egy kis virágos kertecskéje és nem utolsó sorban egy édes kiskutyája, aki a Chibo nevet viseli. Ő egy édes Yorkshire Terrier kutyus.
-Hm. Gyros? Régen ettem már - javasoltam.
Adabel bólintott. Hihetetlen mennyire közelinek érzem magamhoz már most, pedig tizenhét évig nem is tudtam a létezéséről. Talán nem is olyan nagy gond, hogy anya elküldött hozzá, így legalább ismerkedek a világgal, megismerhetek új szokásokat, ételeket, italokat és embereket.
Épp a hintaágyon fekszem és meredek a távolba, mikor pittyeg a telefonom. Kíváncsian vettem elő a készüléket és néztem meg ki üzent.

„Legyél gépnél 20 perc múlva. Beszélnünk kell veled! L. és D.”

Megijedtem. Félelmem Chibo is megérezte, ugyanis szorosabban bújt hozzám, mint eddig.  Felálltam és laptopommal a kezemben tértem vissza. Körülbelül két perc alatt bekapcsoltam és vártam a jelentkezést. Nem is olyan sokat kellett várnom, mire a Skype jelezte, hogy Lambert elérhető. Pislogni nem volt időm, mikor csöngött, én pedig azonnal fel is vettem.
-Sziasztok! - köszöntöttem őket.
-Szia Ail! Mi van veled? - kezdeményezte a beszélgetés első szakaszát Dian, akin látszott, hogy nem sokáig fogja bírni magában tartani a dolgokat.
-Jól vagyok, de srácok, mi az a fontos dolog, ami nem várhat? - vágtam a közepébe.
-Hercegnő, anyád eltűnt - mondta Lambert minden körítés nélkül.
-Hogy mi?! És mégis mikor vagy hogyan? - kezdtem aggódni.
-Hé, Kincsem, nyugi – nyugtatott Dian.
-És mégis hogy? Közlitek, hogy anyám eltűnt és nyugodjak meg? Papi és mami? - folytattam tovább.
-Ailana, figyelj rám! Agnethe és Karl jól vannak, de Aneli-ről semmit nem tudok. Napok óta nem láttuk, mamád is kereste már mindenhol, de senki sem látta, nem tudnak róla semmit – állította elém a tényeket.
Furcsa volt nekem ez az egész nagyon. Valamit még titkolnak előlem, nem hiszem, hogy ennyi a történet.
-Mit titkoltok? – szögeztem feléjük kérdésem.
Dian és Lambert is megijedt alaposan. Sokáig néma csend volt, így mikor nem válaszolt senki tíz perc elteltével sem, folytattam én a beszélgetést vagyis inkább próbáltam.
-Hallgatlak titeket - írtam, mire összenéztek.
-Öm, csajszi, most jut eszembe, hogy nekünk mennünk kell, mert van egy kis dolgunk – nyögdécseltek össze vissza, majd végül letették.
Rettentően furcsa volt a viselkedésük, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Sosem volt titkunk egymás előtt, erre most hirtelen elkezdik tizennégy év után. Bassza meg! Mit rontottam el? Vagy az a probléma, hogy egy szó nélkül léptem le? De akkor miért állnak velem még szóba? Rengeteg kérdésem volt és semmire nem kaptam választ senkitől.
Nem tudom  mióta vagyok hintaágyon, de elég ideje ahhoz, hogy Adabel aggódó tekintettel lépjen ki hozzám.
-Lana, minden rendben? Órák óta elő sem jöttél – guggolt mellém.
-Nem. Semmi nincs rendben. Dian és Lambert valamit nem mond el – elmeséltem a beszélgetést nénikémnek, aki szintén megszeppent, mikor befejeztem.
Ő is csak meredt maga elé, kereste a megfelelő szavakat.
-Adabel, mit titkol előlem mindenki? – néztem rá.
-Adj egy kis időt még. Nemsokára megtudod, oké? – kérdezte egy pár percnyi gondolkodás után.
Bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy kap egy kis időt. Nem tudom mi lehet ebben olyan nagy dolog, de komolyan, mi a francért kell ezt így elrejteni előlem?  Nem akarok várni, nem akarom, hogy mindenki csak azt hajtsa nekem, hogy még várnom kell, egyszerűen nem bírom tovább. Tudni szeretném végre, hogy mi van anyával, miért nem jelentkezik, hogy mami és papi miért nem szólt nekem azonnal, miért mástól kell megtudnom mindent, ami körülöttem történik.
Felálltam, majd bementem a szobámba. Semmi kedvem nem volt már ma semmihez sem, csupán egyedül szerettem volna lenni. Időközben Lambert küldte az SMS-ek sorát, de nem reagáltam. Senkivel nem akartam beszélni, csak egyedül lenni. Gondolataimmal együtt dőltem le az ágyamra és néztem a plafont. Fogalmam nincs, hogy mikor, de elnyomott az álom és békésen próbáltam az igazak álmát aludni.

[…Süt a Nap, a madarak csicseregnek. Minden olyan, mint ezelőtt. Otthon vagyok a kis münchen-i házunkban a nagyival, a papival és anyával. Mint egy boldog család, amilyenek eddig is voltunk.  De a felhőtlen családi idill hirtelen eltűnik. Minden elsötétül, anya eltűnik, mami és papi pedig csak áll és sír. Mellettük állnak a barátaim is, akik nem is keresnek, csak állnak  és sírnak. Majd hirtelen tör rám a felismerés, hogy egy ravatalozóban vagyunk, mindenki talpig feketében és két darab koporsó van előttük. Közelebb mentem, látni akartam, hogy kit vagyis pontosabban kiket temetnek. Amikor odaértem nem hittem a szememnek: én voltam és anya. Nem akartam elhinni azt, amit látok, ez biztos valami kitaláció vagy nem tudom, de biztosan nem haltunk meg, hiszen élünk. Kétségbeesetten kérdezgettem nagyiékat, Dian-t és Lambert-et  is, de senki nem válaszolt. Aztán hallottam egy beszélgetést, miszerint engem is anyát is egy erdőben találtak meg egy csomó késszúrás nyomaival. Szóval gyilkosság áldozata lettem, de hogyan? Nem jártam sehol, nem mentem erdőbe. A pap bejött és megtartotta a szertartást, majd ezután elindult a gyásznép az autó után, amely a két koporsót vitte. Én is mentem utánuk, látni akartam mindent. Nem sokkal később a halottaskocsi megállt és a koporsókat a gödör fölé emelték, majd elkezdték engedni a föld alá, le a mélybe. Aztán hirtelen a semmiből szólalt meg a telefonom és mindenki rám nézett, mintha már látható ember lennék…]


Valóban a telefonom keltett, de az álmot ismét nem bírom felfogni. Ez nekem már kezd sok lenni. Egyszer üldöznek, aztán egy elhagyatott házban kötök ki, majd most pedig a saját temetésemen vagyok ott? Biztos nem normális dolog, mégis olyan ez az egész, mintha valaki üzenni akarna nekem. Az egész gondolatmenetemet a telefonom éles hangja szakította félbe.

„Ailana, kérlek reagálj valamit. Nem bántani akartunk. Kérlek, Hercegnő, ha ezt látod írj vissza nekem. L”

Gondolkodtam egy darabig. Nehéz volt eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen őket hibáztattam nem tudom miért. Pár perc után ismét jelzett a mobil. Ám ez az üzenet eléggé meglepett:

„Úton vagyok Folkestone-ba. Muszáj beszélnem veled Dian nevében is.”


Remek, most akkor ide fog jönni és nem fog békén hagyni egy percre sem. Adabel-nek muszáj lesz hamarosan beszélni úgy érzem.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett és örülök, hogy folytatod! Imádtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, jól esnek szavaid! :)

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  2. Szia! :) A blogodra Sky Jensennél találtam rá néhány napja, és jól meglepődtem, hogy majdnem megegyezik a címe az enyémmel. Na, gondoltam megint nem voltam elég eredeti, jellemző. Órákig gondolkodtam, mire változtassam meg az enyémet, mert láttam, hogy te kezdted előbb, úgy éreztem fairnek, ha én lecserélem, az lett volna a tisztességes veled szemben. Aztán kíváncsiságból feljöttem, és elolvastam az egész történetet. És elfelejtettem az egész címes dolgot. Egyszerűen annyira más, és annyira jó a tiéd, hogy szerintem igazából senkit se érdekel az azonosság. És ha véletlenül ide tévednek az olvasók az enyém helyett, egy iszonyú jó sztorit fognak találni, úgyhogy nincs gáz :D Viccen kívül, nagyon szeretem ezt a történetet! Örülök, hogy olyat olvashatok, ahol nincs tele minden helyesírási hibákkal, egyszerű, vagy éppen túlcifrázott körmondatokkal, meg unalmas leírásokkal. Így tovább csajszi, nagyon jó vagy! <3 Még egy rendszeres olvasóval gazdagodtál személyemben. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, de drága vagy, most meghatódtam :D Ezen én is rettenetesen megijedtem, amikor megláttam először és én is erre gondoltam, aztán én is betévedtem hozzád és magával ragadott a történeted! Személyemben neked is lett egy rendszeres olvasód. :D
      Dicsérő szavaid pedig nagyon szépen köszönöm, igazán jól esnek! :) Kívánom neked is a legjobbakat drága Annamari és csak így tovább! ;)

      Törlés
  3. Szió! Megint én. Díj vár a blogomon! http://azelatkozotthercegno.blogspot.hu/2015/10/dijak.html

    VálaszTörlés