2015. július 1., szerda

02.fejezet: Különös ötletek I.

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy még csak 2 db rész van fent (hamarosan 3) és már 2 db feliratkozóval is
büszkélkedhetek. Nagyon örülök neki, hogy ilyen hamar érdeklődésre talált a blog és remélem
ez az érdekeltség nem hagy alább! :) Mint látható meghoztam a 2. RÉSZT is, aminek úgy gondolom, bőven eljött az ideje. Nem is szeretném tovább fölös fecsegéssel húzni az időt. Szeretnék Nektek
kellemes olvasást kívánni!

Alexandra G. Summer






Már egy ideje, hogy írom a javaslatait kedves barátomnak, amikor Dian hirtelen a semmiből toppan be. Annyira meglepődött mikor belépett, hogy azt se tudta tulajdonképpen mi is folyik itt. Szépen, lassan elmondtunk neki mindent pontról pontra.  Próbált minden lehetőséget számításba venni, de sajnos hasznavehetetlenek voltak.

- De most komolyan! Miért ne lehetne az apád egy troll, démon vagy akár egy hobbit vagy bármi?-tette fel ismét a kérdését Dian.
- Dian ezt már egyszer elmondtuk neked, nemde? Mert hülyeség! Nem léteznek varázs lények.-közölte menthetetlenül okos barátnőm az ő tényeit.

Ahj, istenem! Nem igaz, hogy ezek nem unják ezt az egészet! Oké, én értem, hogy próbálnak segíteni, de az állítólagos „varázsvilágban” kutakodni, ami csak a mesékben létezik szerintem is hülyeség.

- Ailana, te mit gondolsz?-fordult felém kellő hirtelenséggel.
- Ugyanazt tudom mondani én is. Nem léteznek mesebeli hősök. Ez a valóság nem egy tündérmese, ahol a szőke herceg ment meg s az ő csókja töri meg az átkot.- gépeltem be gondolataimat.

Természetesen Dian ezt sértésnek vette, ezért felállt és mint valami sértődött hercegnő távozott. Ő lenne az én drága barátnőm! Képes zokon venni egy ilyen kis piti ügyet is. Holnapra lenyugszik és remélem felébred az álomvilágából.

- Én is mennék Ail, ha nem gond. Anyu kérte, hogy ne maradjak soká.- köszönt el Lambert is.

Ismét egyedül maradtam. Vagyis nem egészen, mert következett a családi vacsora. Vasárnapi rutin, mint a közös ebéd vagy a reggeli. Ez az egyetlen olyan nap, amikor anyuval és a nagyiékkal tudunk együtt tölteni egy kis időt, mivel hétköznap mindenki rohan a maga dolgára. Én az iskolába, anya dolgozik, a nagyi a kertet műveli, papi pedig csak ül a házba egyedül. Sose bántam, szerettem velük lenni. Ők voltak a támaszaim, a védelmezőim. Rengeteg mindent köszönhetek nekik az életben: szeretet, bátorság, erő, kitartás. Ők tanították meg nekem, hogyan is kommunikáljak a világgal úgy, hogy közbe néma maradok. Nem győztem nekik megköszönni.

- Azt hittem Dian és Lambert velünk vacsorázik.- törte meg a csendet drága nagyim.
Nem. Haza kellett menniük, de legközelebb talán maradnak.- pötyögtem a kis gépembe.

Az egész vacsora alatti beszélgetés ennyi volt. Persze közbe voltak elvétve mondatok, amit anyuék vitattak meg én pedig csendbe hallgattam. Még körülbelül fél órát ültem lent aztán elmentem zuhanyozni, fogat mosni és onnan a meleg pihe-puha ágyikómba.


„Egy puszta. Igen, ez a látvány tárul elém. Gyönyörű szép az, ami előttem van. Rohanok, mosolygok, mint egy kisgyermek, akit életében először engednek játszani. Nyári idő van. Vagy nem is? A kellemes nyári időből hirtelen hűvös őszi lett. Ismét szembe találtam magam a titokzatos alakkal. Közelít felém, mintha átakarna ölelni, úgy tárta szét karjait. Félek. A félelem oly szinten eluralkodott rajtam, hogy hagytam az idegennek az érintését. Olyan melengető érzés volt, mintha lenne valami kötelék közöttünk. Nem! Biztosan nincs! Ez csak a félelem által kivetített kép! Gyorsan kibújtam karjai közül majd menekülni kezdtem. Nem tudtam merre. Egy szakadékhoz kerültem ismét. Döntenem kellett vagy leugrok vagy ismét az ismeretlen alakkal találom magam szemben. Hallottam, ahogyan ketyeg az óra. Már üvölt. Döntenem kellett. És én döntöttem…”

Felébredtem. A ketyegés ezek szerint nem egy életemet megváltoztató jelzés volt, hanem az ébresztő órám, amely 07:05 percet mutatott. Muszáj kikelnem és elkezdeni készülni, ugyanis egy újabb nap kezdődik az iskolában. Május közepe van, a dolgozatok időszaka. Sose szerettem, ahogyan az iskolát sem. A követelmény, amit elvárnak tőlünk borzalmas és a tanmenet is úgyszintén. Nem is értem mit keresek én itt?!
Gondolataim hamar eltereltem, ugyanis anya jött fel hozzám, hogy ideje lenne már készülnöm. Kiválasztottam a mai szettem, ami csak egy szakadt farmerből, egy fekete trikóból és egy hozzáillő fekete pulcsiból. Természetesen nem maradhatott el kedvenc Victory cipőm se, mely szintén fekete volt az oldalán egy fehér csíkkal. Imádom azt a cipőt.  Mikor felöltöztem elindultam fogat mosni. A fürdőben egy cetli fogadott: „Remélem jól szórakoztál az álmodban. Találkozunk még.” Ki lehet ez az elmebeteg ember? Kellemesen induló reggelemen elég rendesen rám ijesztett. Honnan tud egyáltalán az álmomról? Ő lenne az a titokzatos alak?
Elhessegettem minden zavaró tényezőt és vidáman mentem le reggelizni. Már amennyire lehettem vidám. Kis családom már lent várt. Anya a szendvicseimet készítette, nagyi pedig a reggelim.

- A gabonapehely ugye jó lesz?-mosolygott rám nagymami.

Én csak bólogatva jeleztem, hogy tökéletes. Letette elém a tányért, én pedig úgy ettem azt a müzlit, mint aki még soha nem látott, nem kóstolt. 5 perc alatt megettem és már mentem is, hisz késésbe voltam. Mikor kiléptem az ajtón kellemes meglepetés fogadott. Lambert várt az ajtó előtt.

- Neked mindig is ilyen sokáig tart elkészülni?-szólított meg minden köszönés nélkül.
Szia neked is! Egyébként nem csak volt egy különös álmom és egy kicsit felzaklatott, amit ma reggel találtam a fürdőmbe.-gépeltem.

Kérdően nézett rám, én pedig elmeséltem neki gyönyörű, számítógépes hangommal, hogy mi is történt az éjjel és ma reggel. Szegénynek tátva maradt a szája, azt se tudta mit kellene mondania. Különösnek találta az biztos. Honnan jönnek nekem ilyen álmok? Én sem tudom, pedig kíváncsi lennék rá.
Séta közbe beszélgettünk, nevetgéltünk. Éreztem, hogy feloldódok és ez jól esett egészen addig, ameddig meg nem láttam Diant. Remélem kialudta a dühét és szóba áll velem. Nem voltak sűrű kirohanásai, de ha igen annak oka is volt. Ennek nem értem mi oka lehetett. Már csak abban bízok, nem egy életre szól, ugyanis nekem szükségem van rá. Talán tud valamit. Talán még a segítségemre lehet ebben az egészben és egy csapatként oldjuk meg a helyzetet.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése