12.fejezet: Megpróbálni elkezdeni

Drága Olvasóim!

Tudom, már nagyon régen nem jeletkeztem, de az iskola és minden más elfoglaltság miatt , csak most jutottam el odáig, hogy meghozzam a részt. Időközben -mert hát na tényleg régen volt már itt valami- elérkezett az új év, melyet így 2 hónappal megkésve, de annál nagyobb örömmel szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni! :) És hát kaptam kritikát is, illetve egy ajánlót az idő során. A kritikát és a véleményt a szokásos menüpontban találjátok, de az ajánlást itt is megjeleníteném, mint végszót, hiszen rengeteget jelentett nekem. Tehát, itt is szeretném megköszönni az ajánlót kedves M. Gin-nek, (ide kattintva olvashatjátok el) feldobta a napom! :)  

Nem húznám tovább a szót. Kellemes időtöltést kívánok!

Alexandra G. Summer

Mivel sikeresen szereztem munkát és lakásom is van, ezért több gondom nem igazán volt. Aludni nem igazán tudtam, mivel állandóan a levél, a ház, anyáék és Lambert járt a fejemben. Féltem mindentől. Szerettem volna az apámmal találkozni mindig is, hogy kérdőre vonjam, de azt sosem gondoltam volna, hogy nekem kell felkutatnom ennyi titokkal övezve. Utam első állomása ide vezetett Berlinbe, ahol meg kell magam húzzam egy kis  időre, elvégre pénz nélkül nem indulhatok útnak.

Másnap reggel elég korán keltem, hisz időben kell leérnem a jó benyomás érdekében. Felvettem az egyenruhám, feltettem egy alapsminket és már indultam is. Az étteremhez vezető út nem volt hosszú, így körülbelül két perc alatt az újdonsült munkahelyemre értem. Belépve az ajtón nagy örömmel fogadtak, különösen egy lány, aki első ránézésre szimpatikusnak tűnik.

-Izgulsz? – fordult felém kérdésével, miközben mosolygott.

Bólintva jeleztem, hogy igen. Mielőtt megkérdezhettem volna hogy hívják megérkezett a főnök.

-Jó reggelt kívánok mindenkinek! A mai napon új alkalmazottat, munkatársat köszönthetünk körünkben. Bemutatom Ailana Fiedler kisasszonyt. Kérem legyenek vele türelemmel, ugyanis a csuklóján lévő gépezettel képes kommunikálni egy születési rendellenesség miatt. Köszönöm a figyelmet, Ailana érezze jól magát körünkben! – köszöntött az újdonsült főnököm, Mr. Stanford.

Amint elhagyta az éttermet mindenki körém gyűlt és kérdésekkel bombáztak, de mivel nem tudtam mindenkinek egyesével válaszolni, így röviden leírtam, hogy ha kérdésük van az ebédszünetben vagy munka után szívesen válaszolok mindenkinek. Ahogy elnéztem az arcokat, van olyan, akinek nem tetszett, egyedül talán a szőke hajú, kék szemű lány értett meg és egy mosollyal jelezte, hogy ő szeretne majd megismerni.

Az első munkanapom hamar elröppent. Mivel délelőttös műszakban kezdtem, így délután két órakor már végeztem is. Az öltözőben ott ült a lány, aki már reggel óta arra vár, hogy megismerhessen. Kapott az alkalmon és meg is szólított.

-Szia. Még nem volt alkalmam bemutatkozni neked, de most szeretném megtenni. Melanie Quick vagyok –mutatkozott be vidáman.

-Az én nevemet már tudod – nevettem.

-Nincs kedved meginni egy kávét, Ailana? – mosolygott rám barátságosan.

-Mehetünk – viszonoztam.

Nem messze az étteremtől volt egy kávézó,a Starbucks. Mivel elég ismert kávézóról van szó, így nem is olyan meglepő, hogy tele van. Valahol hátul a sarokban találtunk csak két üres helyet. Annyira nem bántam, hiszen nem igazán szerettem volna nagyon emberek közé ülni, ráadásul fogalmam sincs arról, hogy mit szeretne Melaine kérdezni vagy mit akar tudni rólam. Ameddig vártuk a kávénkat Melanie próbált kérdezni, de nem tudta mivel is kéne hozzá kezdenie, ezért inkább megpróbáltam én.

-Mióta élsz itt?

-Másfél éve költöztem ide. A családom Angliában él, én viszont szerettem volna új dolgokat kipróbálni – mesélte – És te? – mosolyogott.

-Pár napja. Hosszú történet, majd egyszer talán elmesélem neked – mosolyogtam vissza rá.

Nem kíváncsiskodott, látszott rajta, hogy türelmes és hitt abban, hogy egy nap a bizalmamba fogadom és megosztok vele dolgokat. Hiányzik ez az érzés. Mióta Dian meghalt és Lambert sincs mellettem üres az életem. Új barátokat kell szereznem, ezzel az elhatározással próbáltam össze barátkozni minél jobban Melanie-val. Hisz ameddig itt tartózkodom eléggé feltűnne az embereknek, hogy elzárkózom. Ha nem is mindenkinek a munkatársaknak vagy a lakótársaknak mindenképpen.

*Fél évvel később*

Nincs megállás. Hihetetlen, hogy ennyi ember lepte el az éttermet. Azt hinné az ember, hogy valami nagy felhajtás van, pedig ez csak egy átlagos szerdai munkanap. Mondhatom, hogy eddig ez az év legforgalmasabb napja. Nem igazán érdekelt, hogy mennyi ember van, ki hogy szid engem vagy a munkatársaim, mert nem megfelelő számára az az étel, amelyet mi nyújtani tudunk. Semmi nem ronthatta el a kedvem, ebben biztos voltam. Vagy mégsem? Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy a külvilág szinte megszűnt számomra. Ám egyszer csak egy ismerős alak lépett be az ajtón. Nem akartam elhinni. Mit keres itt? Miért pont ide kellett jönnie? Fél év telt el azóta, mióta faképnél hagytam a vasútállomáson. Hirtelen bűntudatot kezdtem érezni. Gyorsan megfordultam mielőtt észre venne és hátra mentem a konyhára. Clément, a szakácsunk egyből felfigyelt a furcsa viselkedésemre.

-Hey, Princess! Minden oké? – vigyorgott rám, mint ahogy mindenkire szokott.

-Hát, öhm. Ja, persze – nem volt valami meggyőző válasz.

Pár másodperccel később Mel libbent be az ajtón, keresve engem.

-Hát itt vagy! Egy helyes fiú keres téged – lépett hozzám azzal a tipikus „neked még mesélned kell nekem” arckifejezéssel.

-Nem akarok vele találkozni. Különben is. honnan az fenéből tudta, hogy itt keressen?! – akadtam ki.

-Várj már! Te miről beszélsz? – nézett rám Clément és Mel értetlenkedve.

-Ez hosszú és nem itt kellene megbeszélni. Nem akarok kimenni és kész – tettem pontot a dolgok végére, amit kissé vonakodva, de rám hagytak.

Azért az ajtóhoz osontam, hogy kihallgassam, miként fogja elküldeni Melanie Lambertet.

-Öm, figyelj. Szerintem rossz helyre jöttél, mert itt nincs Aliana nevezetű lány – elég gyenge próbálkozás volt, de majdnem hihető is.

-Nem, én ezt nem veszem be. Kérlek szólj neki, hogy beszélnem kell vele. Tudom, hogy itt van – erősködött, közben az órára pillantva láttam, hogy lejárt a munkaidőm.

Elosontam az ajtótól az öltöző felé átöltözni. Lassan szedtem magam össze bízva abban, hogy elmegy mire végzek. Sajnos ez nem így lett, ugyanis Mel egyszer csak ismét megjelent.

-Sokat jelentesz neki szerintem. Nem megy innen, ameddig nem beszélsz vele – mondta.

-Mel, tudom, hogy nehéz lesz elküldeni, de meg kellene értenie, hogy nem akarom őt látni. Nem bájcsevejre jött, hanem kemény válaszokért. Válaszokért a kérdéseire – mondtam kissé idegesen.

-Én is végeztem, kiviszlek, ha gondolod – ajánlotta fel.

-Az jó lenne – mosolyogtam.

Kerítettünk egy kapucnis felsőt és egy napszemüveget. Szétnéztünk, ám Lambert még a  pultnál állt és várt. Gyorsan kislisszoltam mellette, de Melaniet elkapta.

-Mondd, hogy kijön – nézett rá szinte könyörögve.

-Sajnálom, de ma szabadnapos. Nekem viszont mennem kell – azzal le is léptünk.

Ahogy kellő távolságra értünk az étterem látóköréből levetettem a kapucnim és a napszemüvegem. Bűntudatom volt, hiszen beszélnem kellene vele, de nem tudok a szemébe nézni azok után, ahogy ott hagytam akkor.

-Ailana, elmeséled végre, hogy mi ez az egész? Egy srác a semmiből? – tette fel kérdéseit Mel, amint beléptünk a lakásba.

-Elmondom neked, ha érdekel, de kérlek ne halljak többet róla – egyeztem bele.

Kellett egy pár perc ameddig össze szedtem magam, hiszen nem tudom, hogyan fogjak bele, de ezt a történetet az elejétől el kell neki mondanom, hiszen csak úgy érti meg.

-Évekkel ezelőtt, még nagyon kicsi voltam, mikor apám elátkozott. Nem beszélhetek, különben egy barátom meghal, ezért van nálam ez a gép és ezért vagyok néma mindig. Egyszer összevesztem Lambert-tel elég csúnyán és annyira kifakadtam, hogy elfelejtettem a némaságot és az átkot így megszólaltam. Másnap a legjobb barátnőm meghalt. A nagynénémnél éltem egy darabig Angliában, elegem volt a titkokból, amiket megtudtam, pihennem kellett. Ezt a hírt már ott kaptam. Aztán egy nap a nagynéném Adabel és az anyám, Anelie eltűntek. Adabel eltűnése után indultam el felkeresni apámat, hogy egyszer, s mindenkorra pontot tegyek a dolgok végére és új életet kezdjek. A vasútállomáson elmentem a mosdóba, Lambert-nek pedig mondtam, hogy szálljon fel a vonatra. Mit sem sejtve felszállt én meg nem és azóta nem láttam. Hívott nem egyszer, SMS-ek hadát küldte, de nem reagáltam rá, aztán egyszer feladta. Ez egészen a mai napig úgy tűnt. hogy így is marad – fejeztem be.

Melanie percekig nem tudott mit mondani. Túl sok volt neki ez az egész. Aztán pár perc múlva megszólalt.

-Huh, hát ez rémes. Erős vagy nagyon, Lana. De nem értem, hogy miért nem beszéltél vele utána és miért vagy még akkor itt? – kérdezett rá a halvány részletekre.

-Nem tudtam neki elmondani, nagyon fájt az elválás és az ő életével fenyegettek. Szeretem, mint barátot, fontos nekem. És hogy miért vagyok itt? A jelek, az üzenetek, amiket kaptam ide vezettek. Azt hittem itt találom meg a választ, az apámat, de úgy látom nem. Fogalmam nincs, hova kell mennem és pénz nélkül nem indulhatok el. A ház, amiben pedig élek a mamámé. Ő valahonnan tudta, hogy egyszer eljövök ide és hagyott egy levelet. Lehet Lambert belőle húzta ki vagy nem tudom – válaszoltam.

-Szerintem beszélned kellene vele. Nem tudom, hogy mit akarhat, de szerintem a kérdésein kívül más is van – mondta.

Nem tudtam eldönteni, mit akarhat. Ez most vagy egy csel vagy tényleg akar valamit ezen kívül. Mindenesetre még mielőtt válaszolhattam volna csengettek. Melanie ment ajtót nyitni, majd mikor meghallottam a hangját, megállt bennem minden. Félelem, bűntudat, öröm vegyesen jelen voltak bennem. Aztán nem sokkal később itt állt előttem. Nem változott semmit, ugyanaz a jóvágású srác volt, aki fél évvel ezelőtt.

-Szia – köszönt semmitmondóan.

-Szia – viszonoztam. Nem tudtam hogyan tovább.

-Hát akkor én most magatokra hagylak. Majd később jövök – azzal Melanie le is lépett. Köszi barátnőm.

Egyedül maradtam vele. Csak ő és én. Nem tudom mi kellene neki mondanom. Bocsánatot kérni? Magyarázkodni? Ameddig én ezen agyaltam ő is gondba volt. Nem tudta ő sem, hogyan kellene kezdeni ezt a beszélgetést, de megtörte a jeget.

-Miért Lana, miért? – tette fel a nagy kérdést – Miért hagytál ott? Miért vertél át?

-Elmondtam neked akkor is Lambert. Nem akarom, hogy bajod essen, túl nagy a tét – mondtam.

-Mégis milyen tét? Fél éve itt vagy, nem mentél sehova. Akkor milyen tétről beszélsz te? – kezdett ideges lenni.

-Ha veszekedni jöttél ide, akkor kár volt, mert mehetsz is – vetettem oda. Láthatóan észre is vette magát.

-Nem veszekedni akarok veled, de a kérdéseimre választ várok – mondta higgadtan.

-Akkor tessék megkapod. Halvány lila gőzöm nincs, hol a francba keressem azt az embert. Ide vezettek az SMS-ei, mert innen küldte – mondtam.

-Te félsz a megpróbáltatásoktól. Biztos akarsz te még beszélni valaha? –tette fel azt a kérdést, amire tudta a választ.

-Te is tudod mit akarok Lambert. De mondd már meg nekem te pénz és minden nélkül elindulnál valahova? –kérdeztem.

-Tudjuk mind a ketten, hogy ez hülyeség. Csak a kifogást keresed, hogy ne kelljen elmenned. Lehet nem akarsz több embert veszélybe sodorni, de mégis itt vagy. Dolgozol, barátot szerzel. Több célpont a listán – sorolta a tényeket.

-Nem, senki nem lesz célpont. Azok az emberek szerepelnek a kereszttűzben, akik kiskorom óta velem vannak. Dian velem volt, ő volt az első. Anya és Adabel fenyegetés, eszköz, hogy oda menjek, a nagyiék úgy néz ki biztonságban és te Lambert, te vagy a következő célpont. Melanie-t senki nem fogja bántani, mert nem része kiskoromtól az életemnek – vázoltam fel neki az állásaimat.

-Lehet nem így kellett volna megtudnod, lehet el se kellett volna menned és nincs ez az egész, de Agnethe és Karl sincs olyan biztonságban, mint te azt hiszed – kezdte.

-Miről beszélsz? Mi van nagyiékkal? – kérdeztem ő meg lassan leültetett a kanapéra.

-Lana, Agnethe és Karl meghalt – mondta ki azokat a szavakat, amelyeket a legrosszabb álmomban sem akartam hallani.