00.Prológus

Hello Bogaraim!

A mai napon hivatalosan is szeretném megnyitni legújabb blogom. Mivel a

Facebook-on már egy párszor (ha jól emlékszem talán 2x) közzé tettem, és

kérdőív kitöltésének keretében is pozitív visszajelzéseket kaptam, így 

remélem elnyeri tetszéseteket a bevezető rész is, és ezáltal feliratkozókkal is tudok majd büszkélkedni!:) 

Nem is szeretném húzni az időt! Kezdjünk is bele!;)

   Kommunikáció? Beszéd? Hangok? Vajon az utóbbi kettő milyen lehet? Milyen lehet egy olyan lánynak, mint én megtapasztalni mindezeket? Nekem, az Elátkozott hercegnőnek biztosan nehéz. Nem azért hívnak hercegnőnek, mert az vagyok, hanem mert anyámnak én vagyok az egy szem leánya, akit hercegnőként nevel. És hogy kerül ide az „elátkozott” jelző? Nagyon egyszerűen. Apám műve minden. Nem tudok róla semmit, csak annyit, hogy olyan erőkkel bír, amivel még senki sem tudott szembe szállni.  Találkozni se találkozhattam vele sose. Anya szerint veszélyes, ezért a nagyiéknál élünk Münchenben, egy eldugott kis utcácskában.
    München a másik nagy  „szerelmem”. Imádom. A levegőjét, a parkokat, a házakat, a nyüzsgő utcákat... Mikor megszokja az ember a reggeli forgalmat, vagy amikor autósok milliói kiáltják a kora reggeli órákban, hogy „Los! Los!”, mert sietnének. Nem tudnám elképzelni máshol az életem, bár napjaim java részét egy kis tanyán töltöm lovammal, Amadeusszal, vagy éppen táncolok.

Ebből állnak a napjaim, illetve a tanulás megannyi „szépségéből”.  Hogy miért ironizálok? Mindenki egy paraszt az osztályban, és nincs jobb dolog az életükben csak az, hogy engem cikiznek halálra. Nem szólalhatok meg, nem akarok senkit sem elveszíteni, de azért ez már mégis aggaszt. Miért aggaszt? Mert egy gép segítségével kell magam kifejezni, nem lehetek olyan, mint a többiek, nem beszélhetek a saját hangomon. Mi történik, ha megteszem? A válasz egyszerű: elveszítem egy barátomat, aki számomra éppoly fontos, mint a családom.
   „ Hey, Néma Ailna megjött!”- ezzel kezdődik minden reggel. Nem lenne itt semmi baj, ha normális életet élhetnék. Na jó, ez is normális, de na.

  Délutánjaim imádott lovammal töltöm, többnyire. Élvezem azt, mikor vágtatunk, olyan felszabadító, mint a foci a focistának, aki azzal vezeti le a napi feszültséget, hogy tizenegyeseket rúg erőből, bikázva, nem kímélve társát. Én ehelyett a módszer helyett csak vágtatok és vágtatok.

Életem másik részét a tánc tölti ki.  Szeretem csinálni. Addig sem érzem magam az „Elátkozott Hercegnő”-nek.  Nevezhetném fő hivatásomnak, ha éppen nem az iskola padjait koptatnám.  Másodéves éves középiskolai hallgatóként még nem mondhatom ezt.

   Anya mindenben támogat, ami nagy szerencse, vagy inkább segítség a jövőmre nézve. Anyának nincs semmi baja sem a tánccal, sem a lovaglással egészen addig, ameddig nem ezekkel akarok érvényesülni. 

Mindig is valami újat akartam kipróbálni, valami olyat, amivel bebizonyíthatom anyámnak, hogy én más vagyok. Én nem leszek olyan, mint ő. Nem lehetek idegenvezető, ha nem akarok, mert ezt ő akarja.

Próbáltam vele megértetni magam, hogy ez nekem nem öröm, de nem tágít. Vajon miért?

Nagyi szerint hagyjam rá. Azt mondja, anyu csak valamiféle hagyományt akar teremteni ebből, hogy az ő lánya is idegenvezető, tolmács vagy hostess legyes, és ezáltal a többi Fiedler-sarj is. Legalábbis ő ebben reménykedik,de nem gondol bele abba, hogy esetleg a lánya mást szeretne, csak egy új és jobb életet kezdeni. A családalapítás még messze van ugyan, és nem is vágyom egyenlőre rá, de anyu már az ő bizonyos „nagyi” korát emlegeti, amikor unokák hada veszi majd körül, és mesélheti nekik jobbnál jobb történeteket. Milyen szép gondolat! Néha engem is magával ragad, de napi szinten nem foglalkoztat.

   Anya csupán azt szeretné, ha jó életem lenne és nem törődnék a másokéval. Itt vagyok tizenhét évesen, és már munkám van az iskola mellett. Tizenöt évesen el kellett kezdenem, mert anya nem keresett olyan jó, így kellett neki a segítség, de szerencsére olyan helyen vagyok, ami közel áll hozzám, a lovakkal, akik az életet jelentik számomra. Mikor nem a padban ülök, akkor Amadeusszal tanítom az ifjú gyermekeket a lovaglás minden csínjára-bínjára. Kislányok, kisfiúk, tinik és felnőttek egyaránt érdeklődnek a lovaglás iránt. Igen, tudom, most megfogjátok kérdezni, hogy de mégis akkor hogyan beszélek velük?! Nem nehéz, mert ketten vagyunk egy csoporttal. A társam szinte végig beszéli a foglalkozást, én majd a kurzus végeztével, egy számítógépes hangprogrammal beszélek az emberekkel. Van aki fél tőlem, amit megértek, hisz én is félnék magamtól, de ha az ember megszokja onnantól kezdve gyerekjáték az egész.

Ezért is remélem, hogy egyszer rájövök a titok nyitjára, és ezzel együtt sikerül megtörnöm az átkot!